Minap épp villanyszámlát fizetni mentem, csendes kis utcán vezetett az utam, és mint általában minden tisztességtudó gyalogos, a kertek melletti keskeny járdán haladtam a kora reggeli napfényben a gondozott udvarokban nyíló virágokban gyönyörködve. Mélázásomból motorhang riasztott fel, de sok időm nem maradt lamentálásra, máris élesen törte meg a csendet a figyelmeztető dudaszó. Nem jött, hogy higgyem, a járdán rám dudálnak, ijedtemben azt sem tudtam, hova, merre ugorjak, nehogy elüssenek – vélhetőleg emiatt kezdtem ide-oda ugrálni, mert nekem sehogy sem tűnt természetesnek, ami épp történt. Ekkorra már odaért a motoros is, s csak úgy foghegyről odavetette: „Mit fickándozik, mint a hal a szárazon? Ha nem ügyel, még elütöm, s ugyanúgy megbüntetnek, mint egy rendes emberért!” Ekkor volt az a pillanat, amikor egyik ámulatból a másikba estem – szó szerint –, ugyanis meglehetősen élénk fantáziám sok mindent képes elképzelni, de ekkora arcátlanságot mégsem. Mégis csak én voltam úgymond a helyemen, és a motoros volt az, aki szabálytalanul a járdán közlekedett, mégis neki állt feljebb, de olyannyira, hogy miután rám dudált, még otrombán rám is szólt. Ezt aztán végképp nem hagyhattam szó nélkül, így hát utána kiabáltam: „Miért nem közlekedik az úton?! A járdán a gyalogosok közlekednek, nem a motorosok!” Nyilván mindez pillanatok töredéke alatt történt, és a motoros sem közlekedett nagy sebességgel, így hát hallhatta, amit mondtam. Annál is inkább, mert a java még ezután következett, ugyanis hátrafordult a motoron és még visszakiabálta, mielőtt nagyobb sebességre kapcsolt és elviharzott volna. „Csináltassa meg az utat, hogy ne kelljen a motorosok a járdán közlekedjenek!” – kiabálta a motor zúgását túlharsogva, én pedig csak álltam bambán, földbegyökerezett lábbal, és azon morfondíroztam: „Még szerencse, ma nem hétfő, mert igencsak rosszul kezdődne a hét!”

Jánossy Alíz