A Csíkszéki Erdélyi Kárpát-Egyesület elszánt kilenctagú csapata Kocsis György túravezető szervezésében és vezetésével – annak ellenére, hogy 2021. március 15-én reggel zuhogott az eső – kitűzte kokárdáját, felvette hátizsákját, esőköpenyét, és Csíkszentmártonban, a csekefalvi letérőnél tartott rövid tanácskozás után, közös döntéssel vállalta a minden évben megszervezett gyalogtúrát, és elindult tiszteletét leróni és koszorúját elhelyezni a nyergestetői emlékműnél, ahol az 1848–49-es szabadságharcban, a szülőföldért és a magyar haza védelméért, életüket áldozó honvédekre emlékezünk. Ez alkalommal az autók egy részével kimentünk a Nyergestetőre, és onnan visszafelé gyalogoltunk a hegyeken át Csíkszentmártonba. Fent, 878 m magasban, a Csíki- és a Háromszéki-medencék közötti nyeregben, ahol Kányádi Sándor költő verse szerint is a legszebben zöldellnek a fenyőfák, ahol ezüsthangú rigók énekelnek a nagy fákon, most csend honolt. Már az eső sem esett. Ebben a csendben kis csapatunk elhelyezte koszorúját az emlékműnél, fejet hajtva elmondott egy imát. A Nyergestető olyan emlékhely, amelyhez szellemiségében és méltóságában hasonló kevés akad a Kárpát-medencében. Ezután körbeálltunk, és túravezetőnk röviden elmesélte az ezen a helyen zajlott véres csaták történetét. Itt volt az a csata, ahol Tuzson János őrnagy maroknyi csapata feltartóztatta az orosz–osztrák csapatokat. Neki jutott a szerep, hogy elterelő hadműveletet végezzen. Ez a csata része volt annak a küzdelemnek, amelyet a magyar honvédsereg szerte Magyarországon és Erdélyben vívott az orosz–osztrák haderő ellen. A székelység feladata volt védeni a Keleti- és a Déli-Kárpátok szorosait és a Székelyföldet, mert csak a szorosokon és hágókon lehetett átjutni Erdélybe. A Kárpátok védték a hazát. De 1849. június 18–19-én az ellenség csapatainak sikerült áttörni a szorosokon, és megrohanták Székelyföldet. Így Bem tábornok, Erdély főparancsnoka két részre osztotta a székely csapatokat. Egyiket Gál Sándor parancsnoksága alatt Háromszék védelmére hagyta, a másikkal július 21-én Moldva felé indult expedícióra. A moldvaiakat kiáltványban szólította fegyverbe, hogy együttesen verjék ki az oroszokat. Így szólította fel őket: „Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni, keljetek fel!” Már-már sikerült a hadművelet, amikor a 12 000 fős orosz csapat előrenyomult, a moldvaiak látva a túlerőt, hátat fordítottak a székelyeknek. A Bem által szervezett hadművelet célja az lett volna, hogy az ottani népeket a szabadságharc oldalára állítsa. Moldva akkor török fennhatóság alatt volt. A moldvai hadjárat nem érte el célját, de mégis van egy különös tanulsága, a moldvai csángók és a bukovinai székelyek magyarságtudatának egyfajta megnyilvánulása. Bem visszatért Háromszékre, de katonai különítményének egy részét Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt Moldvában hagyta. Azonban csak pár napot maradhatott, mert 28-án a Török Birodalom moldvai képviselője követelte a határra való visszavonulásukat. Tuzson nem tehetett mást, visszavonult Erdélybe. A határon átérve értesült, hogy az ellenség megszállta Háromszéket. Gál Sándor, a székely hadosztály parancsnoka július 23-án visszaverte az osztrák–orosz csapatokat, de a túlerőt tapasztalva jobbnak látta feladni Háromszéket. Visszavonult Csíkszereda felé. A nyergestetői csata augusztus 1-jén kora hajnalban azzal kezdődött, hogy a kászoni úton felfelé nyomuló ellenséget a nyolc, Gábor Áron-féle ágyúból kilőtt kartácstűzzel állította meg az alig több mint 1000 katona. Mintegy 7 órán át tudták tartani a hadállásukat. Több rendben visszaverték őket. A csata célja nem az volt, hogy legyőzzék az oroszokat, hanem, hogy feltartóztassák őket, amíg a Bálványos irányába vonuló Gál Sándor csapata biztonságba nem ér, hogy Erdély belső felében a szétszórt csapatokat tudják összetoborozni. Tuzson őrnagy, miután hírt kapott, hogy Gál Sándor átért a Mitácson, és őket a Nyergestetőn, egy román pásztor árulása folytán Lázárfalva felől bekerítés fenyegeti, nem látta értelmét a harcnak az óriás haderővel szemben, katonáival a hegyeken át visszavonult Csíktusnádra, ahol egyesült Gál Sándor különítményével. Tuzson ezzel a jelszóval szólította visszavonulásra katonáit: „A nemzet számára többet ér egy élő katona, mint egy halott hős! Nincs miért hősködni, vissza kell vonulni.” Kányádi Sándor Nyergestető című versében azért ír alig kétszáz katonáról és kétnapos csatáról, mert a seregből kiszakadt maroknyi környékbeli katona nem akarta otthagyni családját, szülőföldjét és a nagyrészt harangokból készült ágyúkat, amelyek szentek voltak számukra. Pedig tudták, hogy a biztos halál vár rájuk. Így szól az idézet Kányádi verséből:

„Meg nem adta magát székely, Mint a szálfák kettétörtek, Elámult az ellenség is Ekkora bátorság láttán, Zászlót hajtva temette el A hősöket a hegyhátán.”

Túravezetőnk ezt a gyönyörű verset felolvasta, és egy kedves ismerősünk, a helyi panzió tulajdonosa még néhány gondolattal kiegészítette a történetet, majd egy kis időre szíves vendéglátását élvezhettük. Mielőtt elindultunk volna a hegyeken át hazafelé, még egy pillanatig elméláztunk, és megfogalmazódott bennünk e szent hely üzenete. Ez a csata vesztes csata volt, de mégis győztes. Értünk tették. Ezt a csatát megnyerték nekünk. A magyarság összetartozásának szimbóluma. Vagyunk még magyar emberek, akik hiszünk egy szebb jövőben, akik megértik a Nyergestető üzenetét, mind a Nyergestető harcosai lehetünk. Minden generációnak meg kell hozni a saját áldozatát a családért, hazáért. Ezek után még egyszer körülnéztünk, fejet hajtottunk és elindultunk a bokáig érő sárban a Fertes-tetőn, Kecske-tetőn át a Pap-hegy irányába, ahol a csúcsról lejövet, jókedvűen elfogyasztottuk ebédünket egy óriásfenyő árnyékában, közben kis történelemórát hallgatva. Az időjárás is kegyes volt hozzánk, időnként a nap is kikukucskált a helyenként felszakadozó felhők közül, megmutatták magukat a környező hegyek, csiripeltek a madarak, színesebbé téve az amúgy sem unalmas utunkat. Nagyszetye és Disznótetőalja hegyeken áthaladva egyre jobban közeledtünk Szentmárton felé. Az időjárás mind kellemesebb volt, és mi egyre jobban örültünk, hogy nem hátráltunk meg a reggeli zuhogó eső láttán. Ezt a 16 km távolságot és 650 m szintkülönbséget lélekben feltöltődve, egymásnak és a természetnek örülve tettük meg. A faluba beérve, térdig sárosan, jókedvűen, mosolyogva, szeretettel búcsúztunk el egymástól. Köszönjük a csapatnak a kitartást, a túravezetőnek a szervezést!

Balázs-Bécsi Rozália, Csíkszereda