A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem – szól a szállóige, s bizony a hegeink, sebhelyeink mind emlékeztetnek egy-egy tévedésünkre, amiből szerencsés esetben tanulunk, s még szerencsésebb esetben mielőtt alaposan megütnénk magunkat, mások hibáiból okulunk. De mire emlékeztetik a sebhelyek azokat, akik pechjükre medvével találkoztak, és az egész megyében garázdálkodó állatok karmainak és fogainak estek áldozatul, és talán annak örülnek, hogy túlélték. Az ijedtségre? A rettegésre? A félelemre? S mit tanulnak az esetből? Azt, hogy változtassanak pályát, és ne őrizzék az állatokat, hogy ne menjenek gombát, erdei gyümölcsöt gyűjteni, esetleg ne merjenek többé kirándulni, túrázni menni. A megélhetés helyett válasszák a kilátástalanságot, és a természetben való időtöltés helyett a városi mulatókat. És melyik városét, amikor az egyik somlyói szálloda udvarán a barna bundás járőrözik, Tusnádfürdőn pedig évek óta látványosság a kukázó medve. Valószínűbb, hogy azok, akik örökre magukon viselik a fogak és a karmok nyomait, sokkal inkább a csalódással maradnak, azzal az érzéssel, hogy sokaknak az állatok védelme még mindig többet jelent az ember életénél, és a hatóságok nem tudták megvédeni nemcsak az emberek javait, gyümölcsfáit, jószágait, hanem az életüket sem. Azt, hogy a támadások megelőzése szempontjából azt javasolják, a lakosság ne menjen a medvék élőhelyére, körülbelül annyira tartom megfelelő intézkedésnek, mint a „ha nem tudsz úszni, ne mássz fára, mert elüt a villamos” jellegű jó tanácsokat. Különösen annak fényében, hogy már rég nem arról van szó, hogy csak az erdő mélyén bóklászókat éri támadás, hanem az állatok ott sétálnak a települések határában, és időnként betérnek a házak udvarára egy-egy jobb falat reményében. A kérdés csak az, hogy még hány ember kell magán viselnie a medvék stigmáit, hogy a döntéshozók is okuljanak belőle. Háromszéki Eszter