A Susann Végh-gel készített televíziós interjú végeztével a felszerelést a liftbe pakoltuk. Látva erőfeszítésünket, egy kedves operai dolgozó segítségünkre sietett, fogta az ajtót, adogatta a lámpákat. Angolul beszélgettünk, de mikor társaimhoz magyarul szóltam, segítőnk is csatlakozott a beszélgetéshez… ugyancsak magyarul. Ismét bekapcsoltuk a kamerát, a Szalai Lászlóval készített beszélgetésből idézek.

Nővérem 1956-ban hagyta el Magyarországot, így én megbízhatatlan elemnek számítottam. A seregben egyedül én szereltem le honvédként, s más területen is éreztem a megkülönböztetést. 1970-ben követtem nővéremet, s 1971 óta dolgozom a Svéd Királyi Operában. Színpadi munkásnak vettek fel, majd amikor több ügyelő egyszerre ment nyugdíjba, előbbre léphettem. Ebben része volt színpadi gyakorlatomnak, s zenetudásomnak is, mivel korábban nyolc évig zongoráztam és szaxofonon is játszom.
A vizsgaelőadásom egy balettgála volt, igencsak izgultam, olyannyira, hogy amikor az előadás végeztével rá akartam gyújtani, nem találtam el a cigarettával a számat. Ügyelőnek lenni igen összetett feladat, kottából követjük az operát, s számítógépen irányítjuk a jeleneteket, a díszletmozgást, a világítást, a szereplőket.
Első operaelőadásomra mint néző élénken emlékszem, 1970-ben nővéremmel egy egész éjszaka álltunk sorban, hogy meghallgassuk Birgit Nilssont Izolda szerepében. A Wagner-kultusz Svédországban igen erős, de a Trisztán és Izolda évtizedekig hiányzott a repertoárból. Másfél éve újították fel, s mikor a beosztásra került a sor, foggal-körömmel ragaszkodtam egykori emlékemhez.
Örülök, hogy Végh Zsuzsával készítettek riportot: nagyon ügyes, szép karrier előtt álló énekesnő. Szimpatikus, két lábon jár a földön, nincsenek dívaallűrjei. Jól, tudatosan építi pályáját, így jövője is biztosított…”
Térjünk vissza a művésznőre: felcsigázta érdeklődésemet a másnapi A Rajna kincse előadás. Az opera vezetői igen büszkék voltak e bemutatóra, s ezt méltán tehették is, a svéd wagneri hagyományok tökéletesen érvényesültek azon az estén. Az énekesek, a zenekar és a rendezés tökéletes összhangja fergeteges sikerre vitte a művet.
A rendező (Staffan Valdemar Holm) érdekesen keverte a tradíciót a modern wagneri interpretációval. Az első jelenet egy víz alatti múzeumban játszódik, kincsekkel teli vitrinekkel berendezve. A három sellő, mintha a Schubert–Berté-daljátékból, a Három a kislányból lépett volna ki bodros frizurájukkal, krinolinruhájukkal. Vidáman kacérkodtak a torz törpével, s mikor kincseiket elrabolták, bánatukban az egész közönség osztozott. Különösen büszke voltam riportalanyomra, aki az egyik sellőt, Wellgundét alakította. Bájos külsejével, telt mezzójával, remek színpadi mozgásával a világ minden operaszínpadán megállta volna a helyét.