borús égbolt
közepes eső
Maszkok a sáncban
A jólét és a nyomorúság is egyaránt kitermeli a maga mocskát. Emlékszem, a kilencvenes évek legelején valóságos kincsnek tartottuk a pillepalackot. Mondtuk, hogy mennyire praktikus. Mivel a nagy felbuzdulásban, mikor nekirándulhattunk Európa szebbik felének, akinek volt némi fantáziája, azonnal észlelhette, hogy ezzel az újfajta göngyöleggel hamarosan nagyon meggyűlik majd a bajunk. A németek eléggé precízek és előrelátók, ott már kezdetben volt visszaváltható PET-palack, és úgy véltem – bár nem forgolódtam túl sokat a nyugati felében –, hogy nincsenek annyira oda érte. Ritka volt az eldobható változat, és voltak már elmés szerkezetek, amelyekkel töredékére össze lehetett préselni, s úgy helyezték a szelektív gyűjtőbe. Egyébként adtak is érte valamennyi pénzt. Svájcban is. Ausztria már lezserebb volt ilyen szempontból. Ott láttam először a patakokba, útszélekre bedobált flakonokat, de azt gyanítottam, hogy azért van annyi, mert sok honfitársunk jár-kel arra, s gondoskodik a Balkán ilyen irányú meghosszabbításáról. Ekkortájt írta volt Mircea Dinescu, hogy a derék nemzettársak olykor a hattyúkat is megeszik a tavakról, ha megehülnek, és úgy széthánynak mindent, mintha a Prahova völgyében lennének. Szégyellte is magát helyettük, de nem volt foganatja. A magyar ugar is erősen megtelt aztán kiürített ásványvizes és üdítőspalackokkal. Hiába gyűjtötték rendszeresen, bizonyos helyeken feszt újraképződtek a halmok. Aztán egy idő után mintha a pannonok is konszolidálódtak volna, már nem volt annyi. Alig-alig látni ma, pedig az utak szélét rendszeresen nyírják, nem merül el az öles burjánban a mocsok… Mi azonban jócskán lemaradtunk. A kereskedelemben egyetlen forgalmazónak sincs visszaváltható csomagolóanyaga. Még az üveg sem kell. Jönnek, és elviszik. A legszebb tájaink mélyére ásatjuk el a civilizációs mocsok műanyag gennyét. És visszaváltható védőmaszk sem kerül a pandémia idején. Még nem fogtam olyat a kezembe, amelyről tudnám, hogy lebomlik. Nem is úgy néz ki. Két moshatót varrattam. Ott a farzsebben. Mert, ha nem figyelek, folyton nyomnák a kezembe az egyszer használatost, s van, ahol még pénzt is kérnek érte. Egy feketét varrattam. És egy barnát. Ezzel a kettővel szeretném túlélni a járványt, s a végén felvágjuk a rongyba. Nem vetem ki az út martjára. Mind gondolkodtam, hogy szerkeszthetnénk belőle melltartót, de ahhoz nem elég méretes. Esetleg férfiaknak? Ki tudja, mire vetemedünk, ha túl leszünk ezen is…
Simó Márton
