Második alkalommal jártam Székely­udvarhelyen kézilabdameccsen, és ezúttal sem csalódtam. Minden térségnek megvan a maga közkedvelt sportja: Csíkban és Gyergyóban a jégkorong (nekünk, gyer­gyóiaknak idénre már csak a tollaslabda maradt), Székelyudvarhelyen a kézilabda, Sepsiszentgyörgyön pedig a kosárlabda. Emlékszem, amikor először mentem Udvarhelyre kézilabdameccsre, folyamatosan arra törekedtem, hogy párhuzamot vonjak a „világok között”, azonban korán rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztam. Mindegyiknek megvan a maga hangulata, és a szurkolói magatartást sem lehet egy kalap alá venni, mert... Mert nem. Hétfőn este a Bukaresti Steauát fogadta az SZKC, nekem pedig ismét lehetőségem nyílt rá, hogy szemtanúja legyek annak a kemény – elsősorban fizikai – küzdelemnek, amelynek csak egy töredékét kapjuk meg a tévé képernyőjén keresztül. Bizony, aki még sosem látott élőben profi kézilabdameccset, az nem is gondolná, hogy micsoda fizikai erőnlétre van szükségük a játékosoknak, és milyen verejtékes küzdelem zajlik a játéktéren: lökés, tépázás, csapkodás és hihetetlen mennyiségű adrenalin. Meglepett, mivel korábban több – magas színvonalú – mérkőzést is megnéztem a tévében, de úgy nem látni a részleteket, a nézőtéri hangulatról nem is beszélve. Szétnézve az udvarhelyi sportcsarnokban, leesik az ember álla: az egész kicsi gyermekektől kezdve az idős nagymamákig minden korosztályt megtalálhatunk, és a B-közép vezényletével 60 perces nonstop szurkolásnak lehetünk fültanúi. Nekem mint sportkedvelőnek óriási élmény, de szerintem azoknak is az lenne, akikhez nem áll annyira közel ez a világ. Izgalomban egy percig sincs hiány, ezt pedig az a kisgyermek is tudja tanúsítani, aki édesanyja karjában méterekre köpte a cumit Kuzmanoski bombagóljánál.   Kertész László