A Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ (EMŰK) célja – az intézmény vezetője, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész megfogalmazása szerint –, hogy „belátható időn belül az erdélyi képzőművészet megközelítőleg egy reális, kultúraközi viszonylatban is értékelhető, konvertálható önképet alakítson ki, mind a maga, mind környezete számára”. A törekvés jegyében nyílt meg múlt pénteken Márton Árpád tárlata az EMŰK remek kiállítóterében. A művészt és alkotásait Hegedűs Enikő művészettörténész méltatta. A művészek élete, ahogy az emberi létünk is hordozza mindazt az indítást, a családot és környezetet, amelyből vétettünk, amely tapasztalatként tárult elénk, és akarva vagy akaratlanul belénk ivódott. Mindez hangsúlyosan igaz Márton Árpád festőművészre, aki nem csupán emberségében és tartásában hordozza a gyergyói szülői háznak és székely faluközösségnek, az otthon légkörének meghatározó élményeit, hanem alkotói munkájában ennek a miliőnek a szellemiségét, lelkületét érezteti, és témaválasztásaiban folyamatosan ebből táplálkozik. A mindennapi kenyér előteremtése és a becsületes munka után, annak jóízű elfogyasztása jelképe az élet rendjének, az élet tisztes megélésének, a munka és az alkotás küzdelmes, ugyanakkor az életet tápláló mivoltának. Szülei, Márton Domokos, a jó kezű asztalosmester (Édesapám, 1964) és édesanyja, Gáll Anna (Édesanyám, 1964) által feltarisznyázva indul Gyergyóalfaluból a művészi pályára. Előbb a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában nyílik meg számára az alkotás lehetősége, a szabadban való plein air festés, a gondolataiba ötlő témák vázlatszerű lejegyzése (tanára, Nagy Pál életre szóló tanácsára), majd onnan továbbléphet, és a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán a festőművészeti és rajztanári szakon tanul és végez. A csíkszeredai rajztanári kinevezése és letelepedése, valamint pedagógusi pályája és a művészeti szervező munkássága, amelyet e székelyföldi városban mintegy öt évtizeden keresztül kifejtett, nagymértében hozzájárult újabb alkotói pályák indulásához, valamint a helyi művészeti életnek a hazai és nemzetközi vérkeringésbe kapcsolásához. A gyergyószárhegyi Barátság Alkotótábor alapításában és szervezésében való részvétele a kezdetektől a tábor színvonalát erősítette. Ugyanakkor páratlan érzéke a kisgyerek és a nagyobb diákok iránt – játékosan vezetett, a szépnek meglátására, a színek kifejező erejének és az arányoknak az érzékelésére – széles körben felébresztette a művészet iránti kíváncsiságot. A Tanár úr, Árpi bácsi szerethető személye és nevelői munkája, az alkotói folyamatba való bevezetése sokak számára maradandó élményt és impulzust adott. Márton Árpád több évtizedes alkotói életpályáját egyaránt jellemzi a folytonosság és az állandó megújulás. A lelkéhez közelálló témák újból és újból visszatérnek, ugyanakkor képes ezeket új összefüggésekbe helyezni és formailag is alakítani. A korai munkáiban már érzékelhető az a sajátos stílus és formavilág, amely később a maga teljességében, letisztulva és kiforrva köszön vissza. Az emblematikus, nagyméretű olajképek mellett az akvarellek, pasztellek és kisebb méretű grafikák, könyvillusztrációk is a rá jellemző egyedi formavezetést tükrözik. A napila- pokban és kalendáriumokban, valamint több mint tíz verseskötet (a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent kötetek) lapjaira nyomtatott grafikáin, kisméretű tusrajzain is felismerhetők sajátos motívumai és kompozíciói. A lényegre törő formák, a határozott vonalvezetés, a faragott szobrokra emlékeztető, tömör alakábrázolás, a kifinomult és mégis szuggesztív színkezelés végigkísérhető képein. Mindemellett a rohamosan változó benyomásokhoz új kifejezéseket társít. Az utóbbi években készített pasztelljein a szálkás, szúrós vonalak és maszkok is feltűnnek. A formai megoldásokon túl a Márton Árpád-i témák és motívumok mindig jelentéssel, sőt esetenként kódolt üzenettel is bírnak. Életének nagyobb részében olyan korban élt és alkotott, amelyben a rendszer igyekezett korlátozni minden tevékenységet és szabad gondolatot, és mindenkit a saját ideológiának szolgálatára kényszeríteni. A rendszert szolgalelkűen nem követő művészek azonban képesek voltak munkájukba beleszőni azokat a sokakat érintő hatásokat, amelyeknek a felismerése, olvasata akkoriban reménnyel töltötte el mindazokat, akik felfedezték a rejtett üzenetek lényegét. A kódolt művek olvasata azt a szabadságélményt nyújtotta, hogy mindenek ellenére lehetséges az igazság kimondása, az emberi méltóságnak a megélése, az együttérzés, a saját értékek megőrzése és átadása, és nem utolsósorban a gondolkodás szabadsága. Márton Árpád munkáival az itt élők és maradók számára idézett fel és teremtett meg egy olyan környezetet, amelyet a közösség inkább magáénak vallhatott, mint a propaganda-pannókkal telerakott agresszív környezetét. Képes volt sablonos témákat is számára kifejező kontextusba helyezni (Zászlótartó, 1974; Építők álma, 1985). Másrészt vállalta önmagát és sikerült a nagy csíki festő-triász után olyan egyedi stílust megteremtenie és követnie, amely az erőltetett szocreál korszakban is tartalommal és lélekkel bírt. A családból, valamint a népi és urbánus környezetből hozott tapasztalatokat, viszonyokat és lételemeket a maguk valóságában, őszintén, a belső megérzéseket kifejezve tudta bemutatni (Zöld lábas – csendélet, 1959; Járom és kenyér, 1981; Parasztbánat, 1968; Várakozás, 1971). Önmagát az Utca és föld fia-ként (1965) értelmezte. Nagyméretű, ikonikus festményein a székely férfiak elszántsága, a földhöz való ragaszkodása (Föld fiai, 1982), az asszonyok életadó és formáló ereje (Dagasztó, 1983) tapintható. Egyértelművé tette a Forrás (1972) nélkülözhetetlenségét, amely erőfeszítéssel közelíthető meg. A szomjazó erős vállai, karjai, nagy keze feszül a földhöz, hogy hozzájusson a tiszta forráshoz (talán a szarvassá változás vágyával). A Márton Árpád által teremtett művészet a gyergyói, csíki, székelyföldi, erdélyi tájak és emberek – az 1960–1980-as évekbeli romániai környezet, majd az 1990 utáni időszak változásokkal és keresésekkel teli évtizedeinek – hangulatát és életérzéseit tükrözi. A témák választásával, az átgondolt és rendezett kompozíciókkal, a színekkel képes a lélek rezdüléseit is visszaadni. A képeken a visszafogott, mély tónusok mellett a világosság megjelenítése, a fény felsejlése vagy beáramlása a remény melletti hitvallás. Kitartott a festődobozának belső falára 1955-ben írt intés mellett: „Ha elfáradsz a küzdelemben, próbálj hinni a győzelemben, s az diadalra visz.” Az 1960-as évekbeli Itatás (1966), Vihar (1966), Üldögélők (1969) sejteti azt a világot, amelynek láttán a sokat megélt bölcs öregek elgondolkoznak, a fiatalabbak próbálnak a maguk módján védekezni, együtt maradni és megóvni gyermekeiket. A komor időszak nyomasztó mivolta ellenére a játékos témát is megragadja, ilyenkor humorosan közelíti meg környezetét, és arra késztet, hogy fordított perspektívából is érdemes szemrevételeznünk a világot (Farsang, 1976), és utal a kibeszélés és megnyugvás lehetőségeire is (Együtt, 1975; Trió, 1976). A Vándor (1983) képe Kőrösi Csoma Sándor emlékezetén át az 1980-as évekbeli kivándorlásra is reflektál. A menni vagy maradni, hátra se nézve, véglegesen távoli vidékek felé indulni kérdése és gondolata azonban máig időszerű maradt. Az 1989–90-es változással bekövetkező új társadalmi berendezkedések késztetik az európaisághoz való viszony értelmezésére. E témában Párizsban kiállított pasztelljein Európa I–V. (2000) vonzó színes világát szúrós határok, fennálló belső és külső korlátokat szegélyezik és keresztezik. A Lélek-képek sorozatával az otthoni környezet, jelentéssel bíró elemeihez tér vissza és azokat spirituális dimenziókba emeli. A lélek kapuja (2008) a belső és külső világ összekötője, ugyanakkor megnyitója, a Lélek fája (2010) önmagát elemésztve életet teremt, a Lélek kenyeré-t (2010), amely áldást, fényt áraszt. A földi és az égi létet hivatott összekapcsolni a Lélek lajtorjája (2010), mely az áttetsző fénybe vezet, az átszellemült lét állapotába (A lélek lángja, 2015). Mindezek kifejezésében ugyan felfedezzük a jellegzetes alkotói stílusát és színvilágát, ugyanakkor újszerű kompozíciókkal találkozunk. Pasztellképein is láthatjuk az alkotói szabadság játékát, ugyanakkor a mély gondolatisággal átszőtt képi üzeneteket is. A teremtés elemeit a teljességre utaló gömbformával, annak különböző halmazállapotú megjelenítéseivel érzékelteti. A víz teremtése, A föld teremtése, A levegő teremtése a teremtett világ eredeti, pazarló szépségének visszaadása. Ugyanakkor bemutatása annak, hogy a Teremtőhöz kapcsolódó ember képes munkájával maga is teremteni és életadóvá válni (Kenyér). Az utóbbi évek pasztellképein visszafogott tónusú, sötét színű háttérből sejlenek fel a lágyan kontúrozott, tömbszerű alakok, egy-egy megvilágított arc vagy részlet. A Kísértés-ben (2010) a prófétai arc fölé egy hasonló, de élettelen maszkot helyez, a Világtalan (2014) arcát pedig tisztára, hófehérre festi, a Kiszolgáltatott (2013) karjára alázatának jeleként egy kendőt helyez, a Kapaszkodó-t (2013) a lenti sötétből hozza a világosságra. A kezében vasgolyókat tartó, ellensúlyozó Latolgató (2013), a Figyelő (2013), a Fohászkodó (2014), a Rászorult (2014) szimbolikus alakjait a fény és árnyék arányából komponálja, és általuk a helyzetre jellemző mozdulatokat és hangulatokat is érzékelhetővé teszi. Márton Árpád festőművész a hat évtizeddel ezelőtti pályakezdés elkötelezettségével, a művészet kifejező erejében való rendületlen hitével és szívós kitartásával, szorgalommal keres formát gondolatainak. Adja a Teremtő, hogy alkotómunkáját tovább folytathassa.