A világjárvány sok emberből előcsalogatta az egymásra figyelés igényét Arturo Toscanini, a híres karmester egyszer az emelvényen ült egy esti koncert előtt. A zenekar hangolt, már csak percek voltak az előadás kezdetéig, amikor az egyik fagottista rémülten ment oda hozzá: „Maestro, nagyon sajnálom, de a hangszerem megsérült, és az Esz-hang nem szólal meg. Attól tartok, hogy ma este nem fogok tudni játszani!” Toscanini ezt hallva egy szót sem szólt, csak lehunyta a szemét. A fagottista félve húzta össze magát, tartva a karmester dühétől. A híres karmester a két keze közé fogta a fejét, továbbra is hallgatott, ami csak fokozta a szegény fagottista gyötrelmét. Végül Toscanini felnézett, és halkan így szólt: – Ne aggódjon! Az Esz-hang nem szerepel abban, amit ma este játszik! Toscanini az egész darabot végigjátszotta, átnézte az összes hangot, amit a fagottistának aznap játszania kellett. Olyan alaposan ismerte a darabot, hogy képes volt megnyugtatni a fagottistát, hogy minden rendben lesz.

*

Szoktunk a jövőn tűnődni, azon, hogy mit tartogat számunkra, mi lesz velünk, hogyan folytatjuk tovább a szükségállapot után. Tűnődünk azon, hogy megvan-e bennünk mindaz, ami szükséges a szép és nemes élethez. Jeremiás próféta könyvében olvassuk: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nemromlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jer 29,11) Isten mindent megadott nekünk, amire csak szükségünk van és lesz ahhoz, hogy jól játsszuk el a szólamunkat, te a tiedet és én az enyémet, akár hibátlanul is, az Ő nagyszimfóniájában. A szólamok olykor keverednek, összefonódnak, máskor összhangban vannak. Találkozások, arcok, tekintetek, párbeszédek, önzetlen segítségnyújtás, képek, emlékek kavarognak bennem, miközben a kolostor csendes kis cellájában vagyok karantén idején. Találkozások emlékei elevenedtek meg és keltek életre a szükségállapot idején. Az első találkozásunk 2014-ben történt, amely találkozásnak gyümölcse volt már akkor. De most újra hajtott a találkozás fája, és újabb gyümölcsök teremtek, hosszú fürtben. És hogy miről is beszélek? Elmesélek egy történetet. 2014-ben Keresztes Gábor színművész a csíksomlyói kegytemplom előtt megszólított, apró szívességet kérve. Ő maga erre így emlékszik vissza: „Emlékszem hat évvel ezelőtti találkozásunkra. Otthon voltam Erdélyben, és kimentem Csíksomlyóra azzal a szándékkal, hogy felkeresek egy helyi ferencest, aki hajlandó barátnőmnek, Csarnóy Zsuzsanna színésznőnek 50. születésnapjára köszöntést mondani videoüzeneten keresztül. Te álltál éppen akkor a templom bejárata előtt, így te lettél az alany, akivel elkészítettem azt a bizonyos születésnapi meglepetést. Emlékszem, nagyon elfoglalt voltál és izgatott, mivel Bagdy Emőke pszichológust vártad épp, aki egy előadást készült tartani a kegytemplomban. Ennek ellenére hajlandó voltál megtenni nekem ezt a szívességet, egy számodra ismeretlen személynek. Röviden így ismertelek meg, így ismertük meg egymást, és azóta is tart a barátságunk” A járvány beálltával cseng a mobiltelefonom. Régi ismerősöm újra telefonál, tanácsot, segítséget kér… – ami elindult az apró jócselekedeteknek láncán, most újraéledt és továbbfonódott, s nem is akárhogyan. De hadd mesélje ezt is tovább Keresztes Gábor az ő szavaival: „Körülbelül másfél hónappal ezelőtt hívtalak teltelefonon, amikor ez a bizonyos láthatatlan vírus elkezdte fenekestül felforgatni mindnyájunk életet. Munkahelyek álltak meg, és többek között bezártak a színházak is. A veszprémi Petőfi Színház vezetése, ahol szerződésben vagyok, és a fenntartó önkormányzat azt gondolták, hogy mi színészek és művészeti munkatársak ebben a helyzetben úgy tudnánk hasznosak és fontosak lenni, ha segítséget nyújtanánk szépkorú társainknak, akiknek ebben az időszakban mindnyájunk közül a legfontosabb otthon maradniuk. Sokan közülünk ebédkihordást, gyógyszerkiváltást, szükséges élelmiszerek beszerzését, orvosi maszkok varrását, telefonos kapcsolattartást vállaltak idős társaink segítségére. Mivel én Budapesten élek és az utazás kockázatos egyik városból a másikba, így kénytelenek voltunk Budapesten önkéntes munkát vállalni. Aznap éppen veled beszéltem, és te ajánlottad a segítségedet, hogy mi lenne, ha a Pasaréti Kájoni Gondviselő Házban végeznék önkéntes munkát. Segítettél felvenni a kapcsolatot az intézmény vezetőjével, aki értékelte a jelentkezésemet. A náluk végzett munka közben olyan embereket ismerhetek meg, akiknek mindennap természetes a másokon való segítség. Felemelő érzés megtapasztalni a közvetlen segítség fontosságát egy ilyen nehéz helyzetben, ami most körülvesz bennünket. És a szálak szépen összefonódnak, és nem is szakad meg a jónak a lánca ezzel, hanem továbbfűzi magát, mert a mai napon a máltai szeretetszolgálattól hívtak fel, hogy ott nagy szükség lenne az idősekkel való telefonos beszélgetésre. Mivel minden kollegámnak és nekem is van már feladatom a veszprémi színházból, így jutott az eszembe a fent említett barátnőm, Csarnóy Zsuzsanna, akit jól ismerek és biztos voltam benne, hogy szívesen segít ebben a feladatban. Aki örömmel vállalta a segítséget. Én a telefonos szolgálat mellett a második kerületben hordok ki ebédet szépkorú emberek számára, és így hozott össze a véletlen Bagdy Emőkével, klinikai szakpszichológussal, aki fantasztikus személyiségével és kedvességével folyamatos segítséget nyújt otthonából telefonon keresztül a rászorult személyek számára. Most, amikor egy olyan helyzetbe kerültünk, hogy egy láthatatlan vírus járványként söpör végig a világon, kénytelenek vagyunk egyik pillanatról a másikra változtatni a bennünk és körülöttünk lévő dolgokon, hiszen a félelem és a bizonytalanság része lett a hétköznapjainknak. Ez talán alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk, elcsendesedjünk és segítséget nyújtsuk az arra rászoruló társaiknak, ki-ki a maga módján. Jó lenne hinni bennne, hogy mindez nem hiába történik, és ha ennek vége lesz, nem onnan fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk.” Vajon hogyan segít másokon az, akit segítenek? – tűnődtem el magamban. Megkérdeztem Bagdy Emőkét, mint szakembert és mint olyan személyt, aki segítséget fogad el, ugyanakkor maga is segítséget nyújt. A következőket mondta: „Szigorúan betartom a szabályokat, a társasház kertjében tudok »szabadon« mozogni, közösségbe nem lépek ki. Ezért fogadtam el a szociális segítséget, de a nálam rászorulóbbak miatt kétnaponta kértem a megrendelt ebéd hozzám juttatását. Meglepve tapasztaltam, hogy Keresztes Gábor színművész úr vállalta az önkéntes szolgálatot. Hálás vagyok érte, csak azt sajnálom, hogy nem tudunk szívem szerint beszélgetni, mert kötelez a távolságtartás. Számomra többféle okból nincs lelki karantén. Skype-terápiákat tartok, a Pszichoszomatikus Ambulancia szupervizora vagyok, Skype-on dolgozó kollégáimmal rendszeresen konzultálok. Szoros napirendem van. Hívő vagyok, így szememet kinyitva hálaadással indítom a napot. Régi szokásom a reggeli torna, gyógytornászmúltam révén van kondicionáló gyakorlatsorom, azután meditálok, ez is évtizedes szokásom. A nap minden órája telített feladatokkal, mert sok megkeresést kapok. Interjúk, videokonferencia, televízió, Skype, videokapcsolat, felkérésre újságokba írás, még felsorolni is sok. A délidő a pihenésé. Örülök, hogy negyvenöt éve létező szakmai-baráti körömmel is minden kedd este tudok találkozni virtuálisan, ez folytatása a való életnek, hiszen életünk szerves részévé vált a találkozás. Most azonban heti rendszerességűvé sűrítettük. Megbeszélhetjük személyes és szakmai gondjainkat tetszés szerint. Úgy látom, hogy a férfiaknál a pszichoszomatikus tünetek, nőknél a pánik és a depresszió állapota jellemzőbb, de ha mostanság fellángolnak a panaszok, annak már volt előzménye, története, amely érzékenyebbé tette az embert az ilyen reagálásra. Megbetegítő szerepe magába véve ennek a helyzetnek nincs, de provokáló, fellobbantó szerepe annál inkább. Nagy szerencse, hogy van segítő szolgálat a pszichológusoknál például a Facebook-on, a pszi.hu honlapon lévő önkéntesek díjtalanul adnak kríziskonzultációt, de terápia – amely folyamat – ilyképpen nem valósítható meg, csak hivatalos keretek között. Sokan vagyunk, akik azt adjuk, amire képesek vagyunk. Az előadásaimat a YouTube csatornájára tettem szabadon hozzáférhetővé, lelki erőnléti, segítő – pszichofitness – gyakorlataimat, és ezúton is mindenkinek ajánlom, aki felelősnek érzi magát a talpon maradáshoz szükséges erőfeszítésért, és nem mástól várja a toleranciát, a lelkierőt. Ezt magunknak kell megerősíteni, mások felé nyújtani, és elegendő életbátorsággal, felfelé tekintő reménységgel helytállni. Emberségünk, emberi minőségünk próbatétele ez a helyzet. Kiderül, hogy Áprily Lajos költő szavaival szólva, fenn tudunk-e lenni most »fenn, az ember magasán«. Ehhez kívánok minden kedves Olvasónak hitet, reménységet, és cselekvő szeretetet!” Hogy miért írom le mindezt? Mert az fogalmazódott meg bennem, vagy inkább felerősödött, hogy akkor tegyük meg mindig a jót, számítgatás nélkül, amikor lehetőségünk van rá, vagyis a mában tegyünk a holnapért. Négy különböző személy, négy különböző életút, s amikor szükség van, (újra) találkozik, a jó láncreakciója pedig folytatódik. Egy életünk van, nem mindegy hogy milyen tartalommal töltjük meg: felszínes önző dolgokkal vagy szeretetteli egymásra figyeléssel.

Urbán Erik OFM