A héten Farkaslakán tartotta soros előadását a Székelyföldi Akadémia, a rendezvényen ismertették Az élet íze című, néprajzi gyűjtéseket, közléseket tartalmazó kötetet, amely P. Buzogány Árpád szerkesztésében jelent meg a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont kiadásában, Székelyudvarhelyen. Az alábbiakban Balázsi Dénes könyv­ismertetője olvasható. Néprajzi gyűjtéseink és közléseink nem a mai élet ízeit kínálják a mai olvasónak. A közeli vagy távoli múltunk anyagi vagy szellemi emlékeinek ízét hivatottak idézni, nemcsak a jelenkori ifjúságnak, de a felnőtt (40–50 éves) korúaknak is, mert ezek sem ismerték és nem is ismerhették, hiszen csak a szépirodalomban, Tamási Áron és kortársai műveiben találkozhattak azzal, amit most e kötetben eléjük tárunk. Olvasásuk alkalmával fedezhetik fel azt a világot és életet, amelyet a ma még élő, 70-80 éves öregjeink visszaemlékező elbeszéléseiből mentettünk meg számukra. A néprajzi gyűjtő sokszor a múlt emlékeit őrző tárgyakat figyeli meg, tanulmányozza formájukat, anyagát, használatát és a hozzájuk kapcsolódó cselekményeket, szokásokat, hagyományokat, amelyek népünk szellemi-lelki alkotásai és végső soron a mi kultúránk kincseit jelentik. Kutatóink szorgalmasan bejárták azokat a tereket, ahol éltek vagy még ma is élnek ezek az alkotások, értékeink, hűségesen rögzítik a hallottakat, látottakat és tapasztaltakat, és ha módjukban áll és lehetőség kínálkozik rá, közlik az olvasók táborával, a társadalomkutatókkal és a szépírók számára az egykori élet ízét, illatát, hangulatát, vagyis a hajdani élet nyersanyagát kínálják fel az utókornak. Az élet ízében megjelent írásaink nagy része a napi és időszaki sajtónk lapjain jelent meg. Így egy kötetben összegyűjtve és kiadva az elmélyültebb olvasásra és alaposabb szakmai-tudományos kutatásra adnak alkalmat. Engedjék meg, hogy az egyik dolgozat szerzőjeként elmondjak néhány műhelytitkot. Hogyan született meg ez az írás: Szolgák, szolgálók? Otthonról, hazulról indultam el, hogy aztán ismét hazaérve otthon érezzem magam, mint Tamási Áron Ábelje. A családi képes albumunkból előugrottak az anyámék brassói szolgálatuk idején készült fotók. Megszólalt anyám: „Amikor a Hosszú utcában vasárnap délután találkoztunk a testvéreimmel és a falumbeliekkel…” – végeszakadatlanul szólt a történet a kukoricafosztó kalákákon, a fonóban és a Homoródújfaluba, anyai nagyanyámékhoz, látogató gyalogtúráinkon. Ehhez csak a korabeli Brassói Lapok fellapozása és az egykori szerkesztők, mint Balogh Edgár, Kacsó Sándor és Tamási Áron más sajtóban leadott közléseinek átböngészése kellett. A szolgálók háztartási alkalmazottak voltak. A szolgák a falusi gazdák birtokainak éves szolgálatra szegődött munkásai voltak. A szolgákról is volt gyűjtésem. Hallottam az egyik kutatótól, hogy Tamási Áron az Ábel-regények megírásakor Ladó Lajos lövétei származású újságíró jegyzetfüzetéből ihletődött. Rögtön megfogant bennem a gondolat, hogy ez a szépirodalmi mű, jelen esetben a remekmű megalkotásának kezdeti szakaszában lehetett motiváló tényező, de Tamási Áron a regényében felkínált élet ízét, hangulatát és élményanyagát innen hazulról, a Fehér-Nyikó havasi forrásvidékéről vitte. (Nemcsak a Tamási-emlékév felhívása indított el Tamási nyomába, hogy az általa bebarangolt tájnak a szerelmes kutatója legyek. Az ötvenes években egykori kedves tanárom magánkönyvtárában találkoztam az abaposztós Erdélyi Helikon kiadásában megjelent, tiltott Tamási-művekkel.) A Szülőföldem, a Bölcső és bagoly, valamint a nagy székely írónk remek novelláinak újra meg újra olvasása után elindultam a Feernyikóba (így mondják a helybeliek) a Tamásit ihlető táj vallatására. Megkerestem Sipos Mátyást, Tamási Áron unokaöccsét, aki elmondta, hogy az ő emlékezete, és az édesanyja Tamási Erzsébet (Sipos Ferencné) elbeszélése szerint, de a Tamási Gáspár, nagybátyja (a Vadon nőtt gyöngyvirág szerzője) feljegyzései alapján is ismerős, hogy az író kisgyermekkorában (Bölcső és bagoly) bebarangolta az egész tág, farkaslaki határt. Sipos Mátyás megnevezte a dűlőket, patakokat, amelyek a Feernyikóba torkollnak, ahol önfeledten játszadozott, fürdött, madarászott, vagy a havasi időjárás szokatlan jelenségei: mennydörgés, égszakadást zúdító zápor, vakító villámlás gerjesztette pokoli félelmek riogatták (Látogatás a havasi csordánál) a hajdani Áronkát. A határnevek említésekor, ahol Tamásiék szántót, erdőt, mezőt birtokoltak, szembe ugrott velem egy szokatlan hangzású név: Mordica! Mordica – Farkaslaka falu határnevei közt szerepel. A Fehér-Nyikó völgyében, a falu lakóterületétől északra, a patakmedertől Keletre fekvő határrészt nevezik így. Újraolvastam az író műveit, amelyekben, emlékezetem szerint, előfordul ez a dűlőnév. Rátaláltam: – S hát a vén Mordiás? Nem bukkant még elé? (Tamási Áron: In Hegyi csata, In Zeng a magasság, Válogatott novellák II. 1936–1966, Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1980. 79. o.) Utánanéztem az Új Magyar Tájszótárban (K–M , Akadémiai Kiadó Budapest 1992. 1301), s a következőket találtam: – morcos 1 mn morcos (Hódmezővh 1913: 16): hideg, zord <idő>. // Vö. morcsos; – mord mn morg (Rakamaz 293: 197). Soha se láttam ilyen mord szigorú embert (uo.); – mordiáz ige 1. tn mordiáz (Kh.halas 1649: 93): morog, zsörtölődik 2. ts mördijázni (Bh.- nbajm 2260: morogva, káromkodva mond vmit. Megint elkeszte mördijázni, hogy ű nem alutt, nagyon élfárat má (uo.); – mordít ige l. Ö: elmordítja magát, rá~. Nem volt elég egyértelmű a válasz, így Kriza János: Erdélyi tájszótárához fordultam (- pdf. mek./Kriza János: Erdélyi tájszótár, Az Erdélyi Helikon Barátai, 62461.–Révai, Budapest): Mordáj ember: erős, bátor, haragos ember. Mordiás v. morgyiás: mord, iszonyu. Morgó: a M.-Vásárhely melletti Maros vízágnak összeszakadása. Mormojál: duzzog, morrog. [caption id="attachment_48657" align="aligncenter" width="1000"] A farkaslaki rendezvényt Szent György napján tartották. Szerencsés egybeesés, hogy éppen 40 évvel ezelőtt, 1977. május 9-én, a kemény diktatúra idején avatták fel a Balázsi Dénes kezdeményezésére létrehozott székelyszentléleki tájházat![/caption] Nem kételkedtem, hogy Tamási a nemcsak otthon hallott szót feljegyezte, majd Kriza Jánosra, a Vadrózsák kiadójára méltán támaszkodott, hiszen magát, életművét is Vadrózsa ágának vallotta utolsó, betegágyán Ágotának tollba mondott könyvében. Jakab Zsigmond Fehér-Nyikó és mellékágai művészi Térképvázlata alapján azonosítottam a határrészt, ahol állhatott az ősi malom (A farkasok itt lakmározták fel az öreg székely lovait). A Mordica dülőnév és a Tamási bárányhúsra éhezett rongyos medvéje, Mordiás, egymásra találtak „A hegyi csatában”. Innen csak egy mozdulatra volt szükségem: előhúztam a fiókomból Piros Imre malomfalvi (1919–2015) adatközlőm korai szolgaéveiről felvett vallomását. Az első világháború után özvegyen maradt malomfalvi szegény ember népes családja tizenéves legnagyobb gyermekét szolgának kellett elszegődtesse egy farkaslaki juhos gazdához. Ez a legényke, Piros Imre két zimankós télen át színtiszta egyedül őrizte és gondozta a Fancsali Tamás (Kókó) gazda seregnyi juhait a Szent Mihály-napi bérekedéstől a Szent György-napi kiszállásig. Éppen olyan önellátó és önigazgató koraérett legényke volt, akár Tamási Ábelje a Hargitán. Piros Emri a vadonban, a Feernyikó-beli Mordicán férfiasan helytállt. Ennek az életiskolájának köszönhette aztán, hogy a sorkatonai szolgálata idején kakastollas csendőri kiképzésre küldték, hogy majd egy háromszéki falu, Dálnok székelyeinek erős támasza legyen. Aktív életének javát szülőfaluja közösségének szánta, mint községi és állami erdész vonult nyugdíjba.