Egyértelmű, hogy ez a település a kezdeti években erősen megsínylette a rendszerváltozást, hiszen a környéken működő bányák – Lövétebánya, Hargitafürdő – bezárása után a szentegyházi vasüzem is csődbe ment. A kilencvenes években egyrészt a viszonylag fiatalon nyugdíjazott vagy tartósan munka nélkül maradt férfiak, másrészt a pályakezdők kényszerültek arra, hogy külföldön keressenek megélhetést. Magyarországon – főként Budapesten – több százan telepedtek le. Mivel sok esetben a családalapítás és az otthonteremtés külföldön történt, a jelenség érzékelhető volt a helyi demográfiai adatokban is. [caption id="attachment_90098" align="aligncenter" width="1000"] Mihály János a tájház tisztaszobájában Fotó: Simó Márton[/caption] Folytatás tegnapi lapszámunkból Közösségi szinten felmutatható a jó példa Kétségtelen, hogy a helyi civilek, az egyház és a polgármesteri hivatal kezdeményezései a településkép konzerválása és jó irányú alakítása. Sikeres korábbi megvalósítás a helyi tájház, amely az egykori – ma beépített – Piac tere mögött „zárványban” található. A tájház Lövéte központjában, az 1965-ben felépített szövetkezeti üzletház melletti, nemrég macskakővel kirakott kis utcában, a községi könyvtár szomszédságában áll. A 2011-benf elújított egykori lakóház az adatközlők szerint az 1894. évi lövétei tűzvész után épült, 1896-ban. Az épület előtt egy 1927-ben készült galambbúgos kötött nagykapu áll, amelyet Ladó Gábor helyi fafaragó újított fel ideköltöztetése után, még 2002-ben. A tájház a vetett ágyon kívül még jó néhány évszámos öreg kelengyetároló és ülőbútorral (menyasszonyi ládák, becsapolt lábú, deszkatámlás székek, falba mélyesztett tékák) büszkélkedik. Ebben a szobában kapott helyet az egykori lövétei népviseletet bemutató kis archív fotókiállítás (a székelyudvarhelyi Kováts István fényképész egykori képeiből) is, Egyed József vállalkozó támogatásának köszönhetően. A hátulsó szoba falán állandó kiállítás látható Ádám Gyula fotóművész Lövéte népi építészetét bemutató képeiből. A pincelakásban pedig stílusosan berendezett gyűlésterem, amely népi mesterségek gyakorlására, egyéb közösségi tevékenységekre alkalmas. A mögötte álló telken hasonlóan karbantartott épület, amelyben községi könyvtárat működtetnek. Javaslatok hangzottak el arra vonatkozóan, hogy a szövetkezet emeletes „szocreál” épületét bontassa el az önkormányzat, amelynek helyébe ismét piac létesülhetne, illetve kinyílhatna a látogató előtt a „befalazott” utca. A 19. század végén épült népiskola ugyancsak szép példája a hagyományos középületeknek, amelyek sikeresen ötvözik a népi elemeket a polgári, közszolgálati igényekkel. Az eredeti tervet Draskóczy Jenő székelyudvarhelyi mérnök készítette 1886-ban. A lövétei Andrásy István apát-kanonok kezdeményezésére, az akkori erdélyi római katolikus püspök támogatásának köszönhetően a helyi közösség építette 1888-ban. Az elmúlt években erről az épületről sok szó esett a sajtóban, hiszen a felújítást komoly előkészületek előzték meg. Az egykori felekezeti iskola üresen, kihasználatlanul tátongott, állapotáról semmi jót nem mondtak a statikusok. Hosszas viták után döntött úgy az egyháztanács – elsősorban Mihály János történész javaslatára –, hogy mindezek ellenére hozzá fog látni a felújításhoz. Több próbálkozás után a végleges terveket és a felújítási dokumentációt Várday Zsolt székelyudvarhelyi építész készítette el. A pályázatok elkészíttetésével az épület adminisztrálására a helyi Zöld Erdély Egyesület kapott megbízást a helyi egyháztanácstól. Az egyesületet 2015 júliusában értesítette arról a magyar kormány, hogy támogatja az egykori népiskola épületének felújítását. A munkálatokat a szentegyházi Bauhause Enter Kft. vállalta. Az összértéke bő 3 millió lej volt, amelynek 83%-át a Bethlen Gábor Alap biztosította, jelentős összeget adott Hargita Megye Tanácsa, a helyi közbirtokosság, a Harmopan Rt., illetve magánadományozók és jótékonysági programok is segítették a közös munkát. Így mintegy négy év múltán – a kivitelezésre vonatkozó konkrét előkészületek 2015-ben kezdődtek – kerülhetett sor idén június 2-án a felavatására. A legnagyobb igényességgel, korszerűen felújított népiskola 120 férőhelyes konferencia- és rendezvénytermével, 50 szálláshelyével, konyhájával és helytörténeti kiállítóhelyiségével mindenképp a község felnőttképzésének és idegenforgalmának egyik motorja lesz a következő szezontól. Bár még nem hirdettek ide programokat, a kis helytörténeti kiállítást már az átadás utáni héten külföldiek is meglátogatták. A hagyományos településképhez tökéletesen illeszkedik az ugyancsak most átadott új óvoda is, amely ősztől napközis programmal 30 gyermek befogadására válik alkalmassá. Ez teljes egészében a Magyar Kormány támogatásával épült, és ugyancsak egyházi telken áll. Az óvoda egyben jövőképet is jelez. Egyébként ebben a tanévben 63 óvodást, 144 alsóst és 125 felső tagozatost járatnak a helyi közoktatási intézményekbe. Van egy olyan látványterv is – ugyancsak Várday Zsolt jóvoltából –, amely Lövéte központjának arculati átalakítását tartalmazza. Ez az elképzelés ráhangolódik a templom, a népiskola, a plébánia, az óvoda, a világháborús és a millenniumi emlékmű stílusára, a polgári elemekkel gazdagított hagyományos külsőt kívánja formálni. A tervek szerint az önkormányzati tulajdonban lévő malomépületet is felújítják a kö­zeljövőben. Erre konkrét elképzelés van, viszont még nem találták meg hozzá a pályázati, illetve a helyi forrásokat. [caption id="attachment_90099" align="aligncenter" width="821"] Utcakép. Van még, ami menthető Fotó: András Tamás[/caption] Hogyan tovább? Ma már egyértelműen látszik, hogy a haszonállattartás és az idegenforgalmi tevékenység jelentős hányada ki fog lépni a lakott területről. A Vargyas-völgye ilyen potenciális helyszín. Mivel az úthálózat modernizálása folytatódik és az elektromos áram hálózatának bővítése megtörtént, nincsenek „civilizációs” akadályai ennek. Magánkezdeményezések formájában is történt ilyen téren előrelépés. A Vargyas-völgyében új építésű panzió működik (Asszonybosszantó Csárda, Vágás Panzió), a közbirtokosság 40 fő elszállásolására alkalmas vendégházzal rendelkezik abban az övezetben – s jó minőségű utak kötik össze a faluval, illetve a Csíkszereda felé vezető országúttal –, elkezdődhet a gyógyturizmus, illetve a Vargyas-völgyének, a homoródalmási Orbán Balázs Csepp­kőbarlang rendszeres és szervezett látogatása – akár négy évszakban is –, hiszen a homoródalmási önkormányzat megteremtette a szurdok könnyű megközelítésének lehetőségét. Itt külön nem térünk ki a vadászatban és az erdeigyümölcs-gyűjtésben rejlő potenciálra. Az Almás felé vezető út mentén halastó és vendégfogadó is létesült, amely ugyancsak számottevő, hiszen sporthorgászatra, éttermi szolgáltatás igénybevételére korábban Lövétén nem volt lehetőség. Kívülállóként, gyakori átutazókként lelki szemeink előtt olyan községközpont lebeg, ahol az övezetet átszelő patakot két-háromszáz méter hosszúságban lefedik – hiszen Ausztriában és Svájban hasonló adottságú településeket megfigyelhettünk hasonlókat –, amelynek célja a régi községközpont részleges „tágítása” lenne, de maga a visszaalakított „piactér” is lehetőséget teremtene gyalogos övezetek kialakítására, amelyek a közösségi együttlét különböző formáinak adhatnának helyet. Ez azonban csak fantázia, több mint ideálisnak mondható állapot lehetne, amelyet érdemes lenne megfontolniuk a helyi erőknek. Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mindegy, sikerül-e a lakókat rávenni arra, hogy egyéni kivitelezésekkel járuljanak hozzá a falukép ízléses, tájba illő és a hagyományokhoz ragaszkodó formálásához. A tudatos polgár tisztában van azzal, hogy minden egyes porta az arculat egy-egy fontos eleme. Köllő Miklós építész szavaival: „Az építészet nemcsak egy funkcionális elrendezés, nemcsak mérnöki megoldások és művészi víziók eredménye, hanem társadalmi, kulturális, szociális és politikai cselekedet.” Mihály János történész, községi képviselő szerint a helyi vezetés, a civilek és az egyház több olyan településarculati tervet karolt fel és támogatott 1989 után, amelyek lényegesen erősítik a helyi (ön)tudatot és az esztétikai összhatást, mindenképp visszahatva majd a magánépítészetre, és korrigálhatja, visszafoghatja az idegen anyag- és formahasználatot is. Simó Márton