Mikor a Peruról szóló sorozatomat írtam, utaltam már Bolíviára, hisz oda is át kellett mennünk ahhoz, hogy a perui indiánok és az Andok kultúrájának történetét, azok nyomait kövessem. Ily módon adós maradtam az ország bemutatásával. Semmit sem írtam az élményeimről, mert az volt az elképzelésem, hogy majd külön tárgyalom. Most jött el az a pillanat, amikor ezt meg is valósítom. Bolívia sok szempontból érdekes ország, de mint majd látni fogjuk, számomra nem azért volt felejthetetlen élmény, amikért rendszerint emlegetni szokták, amik a különlegességeinek számítanak. Az ország elnöki köztársaság és az egyik legnagyobb kokaintermelő állam (Peruval együtt). Ráadásul itt egészen kivételes a helyzet, mivel az állam elnöke maga is a kokatermelők szakszervezetének az éléről került az ország élére. Vannak ilyen érdekes összefonódások, mint ahogyan ezt mi is mindegyre tapasztaljuk. Nem véletlenül szokták szeretett hazánkat alkalomadtán Dél-Amerikához hasonlítgatni. Evo Morales elnök, az amerikaiak legnagyobb bánatára, 2017-ben megemelte – szinte megkétszerezte – az ország kokaintermelését, ezzel fityiszt mutatva az USA-nak, amelynek dél-amerikai drogpolitikáját a belpolitikába való beavatkozásnak nyilvánította és megszüntette vele az együttműködést ezen a területen. Arrafelé, mint tudjuk, a kokalevél rágása nemzeti elfoglaltság. Magam is kipróbáltam, mert azon a magasságon – 3600–3800 méterről beszélünk! – gyakorlatilag nem lehetett anélkül létezni. Igaz, én a kokatea fogyasztását választottam inkább, mert nem igazán szerettem a levelek ízét. Ilyen körülmények között a termelés elvileg csak tradicionális célokat szolgál ki, ám köztudott, hogy a levelek kilencven százalékából kokain készül. Az ellenben csak az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában divat, tehát oda csempészik az áhított fehér port. Az Egyesült Államok polgárai a föld lakosságának kevesebb mint 5 százalékát teszik ki, de ők fogyasztják el a világ kokaintermésének 50 százalékát. Azután természetesen Európa és Ausztrália követi őket. És ha már egy leggel kezdtem, hadd folytassam hasonlókkal, hisz Bolíviát különben is a legek országának szokták becézni, bár ez, jelen esetben nem föltétlenül jelent túl sok jót. Mert miről is van szó? Ez az ország Dél-Amerika legszegényebb országa Ecuadorral és Guyanával egyetemben. Ami az ott élőknek már önmagában is bajnak elég. Bár azt is el kell mondanom, hogy ezekben a fejlődő országokban járva, nem egyszerű a szegénység fokozatait érzékelni. Bolíviában a legnagyobb az indián őslakosság aránya: a népesség 55%-át teszik ki, és ezt természetesen a mindennapokban is érzékelhettük. Ott éreztük a leginkább, hogy az indiánok földjén, ez ősi nép országában járunk. Körülöttünk mindig mindenhol ott voltak az asszonyok, a 18. század vége felé, III. Károly által előírt és máig megtartott viseletükben, amelynek alapja Estramadura és Baszkföld parasztjainak öltözete volt: kalap, színes – ma már ritkábban – hímzett ruha és mellény. Legtöbbjük hátán színes szőttesből batyu. Azt a magas fekete kalapot, amit ma előszeretettel és csak itt hordanak, állítólag az angoloktól másolták, mert valamiért jobban tetszett a többinél. Itt található a Föld legkiterjedtebb sósivataga: a Salar de Uyuni, amelyet azonban nem láttunk. S itt található Dél-Amerika legnagyobb és a világ legmagasabban fekvő hajózható tava: a Titicaca-tó. Ezen a dicsőségen Peruval osztoznak, hisz a két ország határán fekszik ez az úszó szigetekkel tarkított csodaszép vízi világ. Indián lakossága, az ajmarák és a kecsuák a legelnyomottabbak az összes többi hasonló népességű állam közül. És végül itt található a világ legmagasabban fekvő nagyvárosa, az adminisztratív főváros, La Paz – az alkotmányos és igazságügyi ugyanis Sucre – benne a világ legmagasabban fekvő parlamentjével. És ezennel el is érkeztem az első különleges élményemhez. Mert ennek a városnak varázsa van. Egy katlanban fekszik úgy, hogy az alján van a város lelke, azaz a központja, elegáns, a megszokott formákon kívül, henger meg obeliszk alakú, 20-30 emeletes üveg és vasbeton épületekkel, az alacsony, de annál színesebb, néhol bizony szegényes házak pedig innen kúsznak fel a meredek oldalon. A tömegközlekedést pedig kötélpályarendszerrel oldották meg, melyen három vonal – piros, sárga, zöld – jár, ugyanolyan megoldással, mint a metrórendszerek. És ez még egy adalék a legekhez, hisz ez a világ leghosszabb felvonórendszere, egyben a legmagasabban fekvő is. Természetesen ki is próbáltuk, de ennek is külön története van. Hogy mennyire hiteles, az már egy másik kérdés. Történt ugyanis, hogy a város szívében egy Ritz-Carlton hotelben szállásoltak el minket. Bevallom, életemben először – megtörténhet, hogy egyben utoljára – laktam ilyen híres, drága, ötcsillagos szállodában. És valóban, minden igényt kielégített. Még a mindig mindenért panaszkodó, elégedetlenkedő budapestiek sem ócsároltak semmit, vagy legalábbis én nem hallottam. Az, hogy ilyen luxust biztosítottak nekünk ugyanakkor azt is bizonyítja, mennyire olcsó országban jártunk, ha kifizethető volt egy ilyen szintű szolgáltatás. De lehet, hogy fordítva is értelmezhetjük: arrafelé még az ilyen nagyon igényes szállodalánc is leszállít a szintjéből. Ám tény, hogy semmilyen kifogásra nem volt okunk. Aztán másnap reggel, amikor indult a valódi ismerkedésünk a vidékkel, a buszunk és vele a helyi idegenvezetőnk, félórát késett. Az elegáns, jól vasalt, udvarias férfiú annyira kérte a bocsánatot és olyan felhajtást rendezett kegyeinkért, hogy mi már rég mindent megbocsátottunk és kegyesen elfogadtuk a vizet – amit különben minden reggel megkaptunk a buszon és este a szállodában – meg a kis ajándék szőttes tarisznyát, ám ráadásul azt is bejelentette, hogy jóvátételként fölmegyünk a libegővel a főváros egy kilátópontjára, az irodájuk költségére, természetesen. És úgy lőn! Ismétlem, nem tudom, hogy ajándék volt az út, vagy mindenképp fölmentünk volna, ám tény, hogy csodálatos élmény volt. Önmagában a libegés már különleges érzés, de az a kép, ami a lábunk alatt és a szemünk előtt tárult ki, felejthetetlenül rögzült a lelkemben. Ez volt az a kép, amit nem ismerve nem vártam, de ajándékként megkaptam. Róla írva pedig óhatatlanul eszembe jut az, amelyre régóta vágyom, de a szemem nem hagyta látni: Rio de Janeiro a Krisztus-szobor lábától. De egyszer majd meglátom. Albert Ildikó