borús égbolt
közepes eső
Levél a Medvének
Kedves Medve, kérlek, ne haragudj, amiért archetípusként kiválasztalak a medvetársadalom sokaságából és pont téged szólítalak meg, és neked tolmácsolom mindazon sirámokat, amelyek most felszabadulnak belőlem. Egyébként nem is biztos, hogy képes vagy magyarul olvasni, de – feltételezem –, hogy a közös együttlét során, ahogyan használod a technika vívmányait és megbarátkozol mindazon javakkal, amelyeket itt hosszas és kitartó, hadd ne mondjam, hogy verejtékes munkával mi megteremtettünk magunknak – előbb vagy utóbb nyelvünket is elsajátíthatod, ha úri kedved úgy diktálja. Próba: szerencse. Esetleg angolul is megpróbálhatom az írást. Vagy neked megy még a latin?
Veled is olyanformán jártunk, mint a társnemzettel, amikor dédapáink elmentek az első világháborúba, azt mondták nekik az elöljáróik, hogy veszélyben a haza, s talán egy darabot idecsatolnak a Regátból. Tulajdonképpen nem is kellett volna a Regát, kinek, s minek, de aztán az általuk megnyert béke után idejött az egész, vagy pontosabban, végül mi mentünk oda hozzájuk, bár akarta a fene!
Aztán majd’ harminc évvel ezelőtt az Európai Unió a kamránkig settenkedett – ahogyan te is be szoktál lopakodni a lekváros- és mézesbödönökért, újabban pálinkáért –, s fűt-fát ígért nekünk. Többek között valami nagy közös házat is emlegettek, amelyben majd együtt leszünk a rózsaszínű jövőben. Erre fel, amikor eltelt valamennyi idő ebben az új rendszerben, arra ébredtünk, hogy ifjaink mind oda vannak, mint anno a 2. magyar hadsereg, de ez a kaland most sokkalta rosszabb, mert odamarad mind a java, aki arra megy. Nem tömegsírban, nem a Don-kanyarban, nem Szibériában, vagy Arhangelszkben, hanem abban a Kánaánban ragad holtig, ahol a harmadik világból megfutottaknak kell szállást építeni, felmosni utánuk a kincstári barakkot, s vigyázni arra, hogy a jöttek (a menteket nem említem, mert arról itt szó nincs) komfortérzete optimális legyen és a következő években könnyebben tudjanak majd minket is a maguk arcához igazítani.
És ráadásul most megkaptunk titeket, kedves Medve. Európa és a Dâmboviţa partján székelő vezetés mind ránk engedett benneteket. Nem elég, hogy egy rakás hitvány törvény és a többség feszt keseríti az életünket, most itt vagytok ti. Számolatlanul, korlátok nélkül, éjjel-nappal folyton lófráltok a vetésekben, a gyümölcsfák körül és a konyhakertjeinkben. Akkora az autonómiátok, hogy mi olyanról évszázad múltán sem ábrándozhatunk, feltéve, ha leszünk még egyáltalán e kies tájakon a Hargita alatt. Úgy szaporodtok, olyan gyorsan, mint a jólétben ébredő jöttek, megannyi feleséggel és pereputtyal, hogy a tavalyi bocsok háta mögül már ott leskelődnek az újabbak. Azt mondják az okoskodó toleránsak, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is nektek, hadd ejtsetek azon karmolásokat, hadd riasszatok messzire, hogy a maradék kedvünk is menjen el az itteni élettől.
Nem igaz, hogy elvettük az életteretek! Miattatok hagyunk parlagon jelentős területeket. Visszahúzódunk legbelső berkeinkbe, de ti oda is beszivárogtok, hiszen szép lassan – addig dajkáltuk ivadékaitokat, addig olvastuk a mackós meséket a mi porontyainknak –, hogy szép lassan megváltoztatok. Utolért benneteket is a civilizációs ártalom, a lustaság, a tunyaság. Tulajdonképpen tápos medvék vagytok, mint amilyen embereknek az anyaországi véreinket láttuk, s akiket addig ócsároltunk, hogy mi is pillepalackból isszuk már a bubimentes ásványvizet, s a klotyóra is tízmázsás dzsipekkel járunk… És oda sem figyeltek, felelősség nélkül szaporodtok a nyakunkra. Holott mehetnétek a Schengenen túli területekre, hiszen Európa nyugati fele is tágas, és elfértek. Befogadó, toleráns, gazdag az a fertály, lehet garázdálkodni. Vagy pedig lassan a testtel és a hormonokkal. Kedves Medve, ne tessék annyi bocsot csinálni, mert nagyfokú felelőtlenség, és vissza kell menni az erdőbe, a ciherbe, a barlangos helyekre, s ne szimulálni a hibernálást, hanem szundizni, ahogyan illik. Nekünk elég bajunk van a magunk joghézagaival és a sok ellenünk uszított törvénnyel és azokkal. Igen: velük. Vigyázzatok ránk, hisz nélkülünk nem sokra mentek. És tudjátok meg, hogy ez a mi élőhelyünk! Van egyáltalán fogalmatok erről? Mire tanítottak benneteket a medve-iskolákban? Hát ez az: hiányoztatok, amikor a modort és a jót emlegették. Ez a hely, ahol lengenek a kék-arany, napos-holdas-csillagos tiltott zászlók, itt van a mi hazánk.
Simó Márton
