Udvarhelyen még ilyen nem volt, hogy négy nap töményen a könyvekről szóljon. Hogy sok jó ember – szerző és kiadó és olvasó – találkozzon, beszélgessen olvasásélményekről, és minden egyébről, amit a járványos távolságtartás és befordulás szinte már kisöpört az életünkből. Sokan szerettük nagyon a múlt heti könyvünnepet, bár úgy egyébként semmi panaszkodnivalónk nem lehet ezen a téren, hiszen komoly „könyves” élet zajlik a városban, annyi könyvesboltunk van itt nekünk, mint állítólag az egyik dél-romániai megyében összesen. Na de kik voltak jelen? Gyerekek, akik szülőkkel érkeztek, aztán a már nem annyira fiatal felnőttek, és idősebbek, javarészt azok a generációk, akik serdülőkorukban a paplan alatt olvastak. Azaz pont az a korosztály, a tizenévesek, és – üdítő kivételektől eltekintve – az ifjak hiányoztak a közönség soraiból, akik inkább már csak a telefonjukkal bíbelődnek a takaró alatt, ha úgy esik. Nem tudom, hogy ez baj-e, azt viszont igen, hogy még mindig „betűalapú” a világ, egy jó darabig az is lesz, és a szakértők azt mondják, hogy aki jól olvas, jobban teljesít más területeken is. Tény, hogy az olvasóvá nevelés nagy kihívás szülőnek, pedagógusnak egyaránt. Talán könnyebb a feladat – de akkor sem egyértelmű a siker –, ha a szülő olvas. Ám elég meredek elvárás a gyerektől, hogy könyveket lapozzon, ha otthon nincs egy sem a polcon, anyu, apu legutóbb suliskorában kínlódott végig egy-egy kötetet, azóta maximum a pletykalap vagy sportújság jelenti a szellemi táplálékot a házban. Háy János magyarországi író azt mondta múlt szombaton, hogy jó lenne, ha az irodalmi tradícióval mernénk másképp bánni. Szerinte nem felnézni kell a korábbi vagy épp kortárs írókra, költőkre, hanem közelebb kerülni hozzájuk, beszélgetni velük, legyen lehetséges a „nekem most nem jön be, számomra unalmas” hozzáállás, akár a nagy klaszszikusokkal szemben is. Háy nem a „leborulós”, inkább a „beleélős”olvasást látná szívesebben az oktatásban is. Erről jut eszembe, hogy nemcsak diákként, de sokat olvasó felnőttként is mindig végigfutott, fut mai napig a hideg a hátamon a kötelező háziolvasmány szókapcsolat hallatán. Mekkora az esélye annak, hogy örömteljes hobbivá, édes függőséggé lényegüljön át egy kínkerseves, letudni való kötelezettség? Mennyivel barátságosabban hangzana, ha ajánlott olvasmányokról beszélnénk? Szerencsére ismerek olyan irodalomtanárokat, akik mernek másképp gondolkodni, tudom, van, aki év elején egy változatos listát ad a gyerekeknek, amiről ők maguk választhatnak olvasnivalót. És ebben ott vannak a mai művek is, amelyek – teljesen érthető módon – sokkal könnyebben „eltalálják” őket. Egyikük egyszer azt mondta, hogy ezt az ajánlatot úgy képzeli el, mint egy svédasztalt, ahová kiteszünk az égvilágon mindent, amiről úgy gondoljuk, hogy szólhat valakikhez. Ilyenfajta „svédasztal” volt a múlt heti könyves esemény is. A közönség a Magyarországról jött, ismertebb szerzőkre jobban ráharapott, a helyiekre kevésbé. Talán irodalom terén is érdemes lenne egy „fogyaszd a helyit” mozgalom indítása, ami természetesen nem zárná ki a nemzetközit, de a saját alkotóink „szerethetőségére” fókuszálna. Ehhez azonban az irodalomtanároknak, művelődésszervezőknek újfent ki kéne mozdulniuk a kánonból, a tanterv és megszokás rácsai közül. Muszka Sándor jeles költőnk mondta, hogy vannak települések, ahol az emberek élő alkotót legutóbb talán akkor láttak, amikor Kányádi tartott felolvasóestet valamikor rég, nagyon rég. Vagány, fiatal szerzőink vannak, akiket el lehet hívni irodalomórákra, eseményekre, mert a személyes találkozás igenis elindíthat egy változást. Első körben mindjárt azt, hogy a fiatalok megtapasztalják, hogy az irodalom nemcsak poros múlt, hanem élő szövet, hús-vér valóság. Rólunk, nekünk szól, és nem utolsósorban: egy jó könyv valóban örömet szerez.

Asztalos Ágnes