enyhe havazás
borús égbolt
Kultúra
A rendszerváltással egyidős a magyar kultúra napjának ünneplése: 1989-ben emlékeztek meg Magyarországon – majd fokozatosan az utódállamok magyar közösségeiben is – arról, hogy 1823. január 22-én véglegesítette a Himnusz kéziratát Kölcsey Ferenc.
A hétvégén számos eseményt szerveztek a magyar kultúra napja tiszteletére, de sok helyen mintha elsikkadt volna, hogy nemzeti imánk születésnapját ünnepeljük. Kölcsey szövegét 1844-ben zenésítette meg Erkel Ferenc, az új mű hivatalos bemutatója még abban az évben megtörtént, a nagy nyilvánosság előtt a Széchenyi gőzhajó avatóján csendült fel. 1903-ban fogadta el a Országgyűlés „az egységes magyar nemzet himnuszáról” szóló törvényt, s bár a vonatkozó jogszabályt az uralkodó nem írta alá, használata elterjedt. A kommunista hatalomváltás után a hatalom a saját képére formálta a nemzeti jelképeket, azonban a himnusz a régi maradt. Egy anekdota szerint Kodály Zoltán így utasította el Rákosi Mátyás felkérését egy új himnusz komponálására: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.”
Kölcsey műve óda, himnusz, imaszöveg, s kifejezi keletkezésének kora ideáljait: a polgári nemzet létrejöttét, annak meghatározását. A költemény szervesen illeszkedik abba a nagy európai pezsgésbe, amely a rendiség megszüntetését, a francia forradalomban megfogalmazott, majd az 1848–1849-es európai forradalmak által létjogosultságot nyert új eszmék meghonosodását szolgálta. Ezek kapcsán pedig megszülettek a polgári nemzetek, létrejöttek a nemzeti kultúrák, majd kialakultak a nemzetállamok. Azaz olyan értékek kerültek felszínre, amelyek most, több mint 150 év múltán kezdtek háttérbe szorulni e századelő eseményei, történései révén.
Gyakran hallani, hogy a magyar kultúra napja vagy az ehhez hasonló ünnepek a múltba tekintést, a nosztalgiát, a sebek nyalogatását szolgálják csupán, a ma ifjúsága a pozitív üzenetekre, az előre mutató cselekvésekre, a fejlődést, a haladást, a felzárkózást szolgáló történésekre kíváncsi, a múltba révülés helyett a jövőbe tekintést részesíti előnyben.
Meggyőződésem, hogy az igazság valahol a kettő között van: a múltat ismerni kell, a múlt történéseiből le kell vonni a következtetéseket, megfogalmazni a megfelelő tapasztalatokat, ahhoz, hogy ne essünk minduntalan ugyanazokba a hibákba, ahhoz, hogy a történelem kedvezőtlen történései ne ismétlődhessenek meg.
A magyar kultúra napja alkalmából szervezett rendezvényeken vehettem részt a hétvégén. Az egyik ilyen rendezvény A székelység története című kézikönyv és tankönyv új kiadásának vándorbemutatója volt. A könyv tartalmában, szemléletében, kivitelezésében előremutató, tanulmányozása által a történelem megmarad tudománynak, nem kap ideológiai töltetet. Szerepe pedig a tanulás, a tudás átadása. Olyan tudásé, amely az önismeretet, végső soron a kultúrát gyarapítja.
Ne feledjük, hogy sajátos kultúránk határoz meg minket: az köt össze a nyugati világgal, s az különböztet meg minket környezetünktől. Ennek a kultúrának a kifejezője immár 172 esztendeje az Erkel zenéjére énekelt Kölcsey-féle Himnusz.
Sarány István
-min.jpg)
