A könyveknek (és színdaraboknak is) megvan a maguk sorsa vagy utóélete. Emlékek a 700 éves Kincses Városból. Egy város, ahol két operaház és magyar ifjúsági könyvtár is volt a lázas 50-es években, ahol boldog gyermekkoromat tölthettem. (Ma már csak azzal dicsekedhetnék, hogy Mátyás király „falumbeli”.) A vékony aranykeretes szemüveget viselő könyvtáros néni a Malinovszkij téren, a magas kőalapon álló kis tank szomszédságában előveszi kartotékomat és beküld a polcok közé: válassz magadnak egy új Verne Gyula-könyvet. Igen, mi Verne Gyula (és nem Jules Verne) piros könyvein és barna kenyéren nevelkedtünk, és az egykori Unitárius Kollégiumban, az „Unitereknél” váltunk emberré. Tudós nevelők tanítottak emberségre, s ha néha dr. Árkossy Sándor, dr. Mikó Imre, dr. Heinrich László, dr. Ősz Dénes vagy dr. Váczy Margit nevét emlegeti a hálátlan utókor, büszkén mondja a 60 éve érettségizett 14 diák a 33-ból: tanítványaik voltunk. Fejér Miklós, „az oszi” az irodalom szeretetét, a hűséget oltotta belénk. És mi a sorsa a jó nevelőknek? A könyveknek? Ugyanaz. Az egyik a Csatornánál csákányol, a másik laboráns lesz egy kolozsvári üzemnél, a másik kis faluba ingázik… És kedvenc olvasmányaim? A Táborozás a Balatonnál című a kályhában landol, címlapján kis hajót építenek a cserkészek és leventék, árbócán háromszínű kis lobogó, ez minden bűne; Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar című munkája is tűzhalált szenved, de R. Haliburton puhakötésben megjelent munkája, a Varázscsizmában a föld körül is máglyára kerül, az utolsó orosz cár családjának kiirtását is leírta. (Hogy egy elefánt hátán átkelt az Alpokon Hannibál nyomában, az még megbocsátható volt, de az a fejezet, ahol egy védtelen család három gyerekkel együtt, ítélet nélkül a bolsik áldozata lett, az már nem.) Veszélyes volt ’45 után ilyen könyveket otthon tartani… És a Sétatér elején, a Szamos partján megbúvó magyar színház, mennyi emlék, mennyi élmény, ahol tanárainkkal is találkoztunk, és nekik is ünnep volt az előadás, legjobb ruhájukat vették fel… 1953… általános gyász a népi demokráciákban, a társulat végre megint műsorra tűzi az Úri murit, s amikor (talán Márton János?) Csörgheő Csuli szerepében, sírva bejelenti, hogy „Megdöglött a nagy kan”, csak a kisgyerekek mernek kacagni… 1957 vagy 1958 szeptemberében évfolyamtársam színházba invitál, házigazdájának bérlete van, és nem mennek az előadásra. Megyünk, az Optimista tragédia a cím. A nézőtéren „becsengetés után” csak az első két sor telik meg, a padsorok között bevonul egy forradalmár tengerészcsapat, zászlót lengetve, vezeti őket a bőrkabátos komisszárnő, a színpadon megfordulnak, felnéznek az üres páholyok és hátsó széksorok felé, és kiáltják: Hogy ez a sok-sok ember ilyen boldog, az mind a mi munkánk, harcunk eredménye… A szünetben kollégám „köhögni” kezd, és kivezetem, az első gesztenyefa alatti padon kinevetjük magunkat, és megállapítjuk, hogy a nézők azok voltak, akik nem mertek otthon maradni és mi ketten. (Ha jól emlékszem, akkor H. Bisztray Mária, Bara Margit, Flóra Jenő, László Gerő, s mintha Dorián Ilona alkották a csapatot, többek között ők sem lehettek mindig „némaleventék, tacskók vagy lirkirályok…”, Júliák vagy Rómeók.) A zenés színpadot párhuzamosan hódítottuk meg, s a kezdet nem is lehetett más, mint Dunajevszkij: Szabad szél c. műve, a Duli-duli-duli-t sokáig énekeltük, igaz, csak szünetben, és az Ezért aztán leginkább, iszunk egy kis pálikát c. valódi tengerészdal is sokáig volt „műsoron” a kisdiák-kórusban. (Pár éve egy tévéműsor szerkesztője mesélte, hogy Budapest felszabaDULÁSA után nem sokkal Kodály Zoltán találkozott a szovjet őrnagyi ruhában feszítő Dunajevszkijjel, és csodálkozva kérdezte: Dajcs, maga mit keres itt? (A Wikipédia nem igazolja ezt az anekdotát.) A komoly, nehéz zene első darabja részemre a Hunyadi László volt, s amikor az első felvonás végén férfikórus énekelte a Meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály (Allegro non tanto), akkor a 3-as páholyból jól láttuk, sokan felkapták fejüket az ismerős dallamra (ami később Hunyadi-induló néven is forgott). Otthon tudtam meg, hogy a SZER hetente csúfolódó versikét énekelt erre a dallamra, hallgatása pedig a rádióhoz hajolva, bezárt ajtók-ablakok mellett történt. (Azt már más mesélte, hogy 90 legelején ennél a dalnál a tömeg felállva, tapsolva énekelt a színészekkel együtt: „Meghalt a cselszövő…”) A 60. érettségi találkozó után taxi visz a Házsongárdi temető felé. Mondom a gépkocsivezetőnek, hogy ’56-ban végeztem a Brassaiban. Ő is ott végzett, mondja, de ő ’56-ban született. Íme, még egy ’56-os Kolozsváron. Szathmáry János, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós