Kányádi Sándort, a nyolcvanhatodik életévét taposó költőt jutalmazta idén Kriterion-koszorúval a csíkszeredai Kriterion Alapítvány. A néhai alapítványtevő Domokos Géza kezdeményezte 1995-ben a díj odaítélését az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeinek, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataibais bekapcsolják ezt a közösséget. A díjat tegnap este nyújtották át a kitüntetettnek az Új Kriterion Galériában szervezett ünnepségen. Kányádi személyiségét és munkásságát Székedi Ferenc méltatta. Az elhangzott laudáció az alábbiakban olvasható. [caption id="attachment_9103" align="aligncenter" width="620"] Kányádi Sándor átveszi a díjat. Koszorús költő Fotó: Balázs Árpád[/caption] [dropcap]K[/dropcap]edves barátaink! Nem véletlenül köszöntöm Önöket ezzel a két szóval, mert Domokos Géza, akinek kezdeményezésére húsz esztendővel ezelőtt megszületett a Kriterion Koszorú, ugyanígy kezdte minden beszédét akár kisebb, akár nagyobb közönséghez szólva, vagy csupán munkatársaival osztva meg véleményét. Úgy vélem, hogy ma késő délután különösképpen örülne annak, hogy itt van velünk Kányádi Sándor és itt vagyunk valamennyien, mindkettőjük tisztelői, hogy legalább néhány perc erejéig el tudjuk mondani: mennyire szeretjük és becsüljük a mostanig is szűkebb és tágabb pátriájában rengeteg díjjal, címmel és elismeréssel megkoszorúzott költőt, aki most, lám csak, Kriterion-koszorús is lett. A Kriterion Koszorú, kedves barátaink, nem irodalmi kitüntetés, hanem azt az életművet, ha úgy tetszik, azt az életet jutalmazza, amelynek véleményem szerint három kulcsszava van: a Vers, a Közösség és az Emberség. Azt hiszem, nem tévedek, ha így fogalmazok: Kányádi Sándor mindenekelőtt maga a Vers. A szavakkal történő alkotásnak az a hihetetlen csodája, amely immár hosszú évtizedek óta a maga tömörségével, a maga utolérhetetlen értelmi és érzelmi ötvöződésével, a mindennemű és -rangú közhelyek kerülésével, a bármiféle világi hatalom előtti hajthatatlanságával és ez irányú következetességével képes arra, hogy önmagát minden nemzedék, minden korosztály számára megossza és mégis mindig, ezernyi olvasás után is, mindig újnak, mindig frissnek, mindig sziporkázónak hasson. Amikor a Kányádi-versek megszólalnak akár élőszóban, akár rádióban, televízióban, akár bármiféle kísérettel vagy pusztán önmaguk nagyszerűségében, akkor egész egyszerűen nem léteznek már számunkra zajok és zörejek, megszűnik bármiféle külvilági zsongás, csak azt érezzük, hogy olyan mélyről feltörő és távolra tekintő szavak simulnak egymáshoz, állnak ellentétpárba, kapaszkodnak ritmusba vagy éppen viharzanak szédítően, hogy varázslatuk nyomán bármi más elenyészik körülöttünk. És amint így történt ez egykoron, a többszörös lakattal ránk zárt és csak oly ritka fénysugarakkal felszabdalt félhomályban, ugyanígy nincsen másképpen ma sem, a tágra nyitottnak, a rohanónak, az időt szorítónak, az elidegenítőnek mondott világunkban. És hogy mi ennek a változatlan és maradandó vonzerőnek, ennek a bűvöletnek a titka? Azt hiszem, a páratlan tehetség után a második kulcsszó, a Közösség, akiből és akiért vétettek ezek a szavak. Igen, a közösség, amely Kányádi Sándor számára ugyanúgy jelentett szülőfalut, mint kolozsvári szerkesztőséget, egy erdélyi iskolát vagy magát az egész Erdélyt, egy bécsi előadótermet, az Országházat vagy Európát, netán éppen egy hargitafürdői utcát vagy néhány tanácskérő szomszédot, és mindezek mellett az időnek azokat a fogódzóit, amelyek megmutatták, honnan jöttünk és hová tartunk, hol volt, hol van és hol lehet a helyünk a történelemben. Kányádi Sándor közösségérzete, közösségi érzékenysége, derűs közvetlensége soha nem rangsorolt senkit tisztségek, címek, tekintélyek vagy bármiféle más világi jellemzők szerint, hanem mindig a sorstársai és alkotótársai iránt érzett hihetetlen emberszeretetéből és emberségéből fakadt. Akárcsak Domokos Géza, ő is mindig ott és akkor segített, ahol és amikor szükség volt rá, ott és akkor emelte fel a szavát, amikor úgy érezte, hogy megsértik, megtapossák az embert vagy alkotását, közösségi létét, rátelepednek hagyományaira, jellegzetességeire, sértik a másságát, a legkülönbözőképpen próbálják megfosztani mindattól, ami az övé és csakis az övé. Úgy gondolom, Kányádi Sándornak, a verseiben is európai nyitottságú költőnek, a társadalom minden rezdülésére érzékeny közéleti személyiségnek egész életműve a Vers, a Közösség és az Emberség kulcsszavaiban összeforrva olyan irodalmi-szellemi, soknemzetiségű erdélyi és magyar nemzeti értékünk, amely itt marad velünk, gyermekeinkkel, unokáinkkal és az elkövetkező nemzedékekkel. Harminckét esztendővel ezelőtt egyik versében Kányádi Sándor azt írta, hogy szeretné, ha neki is lenne egy padja a budapesti, Arany János nevét viselő metróállomáson. A pad már létezik, de én úgy gondolom, hogy abban a magyar irodalomban, amelyre ezekkel a nagyvárosi kellékekkel célzott, neki már régóta külön asztala van, és megtiszteltetés számunkra, hogy ott lehet rajta a Kriterion Koszorú is. Köszönöm a figyelmüket!