folytatás Lapunk tegnapi számában közöltük munkatársunk beszámolójának első részét a Budapesten szervezett Együtt az úton magyarok és románok témájú konferenciáról. A folytatásban a Mi, székelyek és román barátaink kötet fogadtatásáról, a konferencián elhangzottakból levonható következtetésekről lesz szó. [caption id="attachment_86527" align="aligncenter" width="1000"] Roxana Tudor és Sabin Gherman. Lélektől lélekig Fotók: Farkas Antal[/caption]   A Charta XXI. békéltető és felvilágosító gondolatok jegyében szervezett konferenciát az Együtt az úton magyarok és románok vezérgondolat mentén. A 2019. március 23-án megtartott tanácskozás első részében a témához kapcsolódó előadások hangzottak el, majd kerekasztal-beszélgetés következett. Mi, székelyek és román barátaink – Ez a kötet azért nagyszerű, mert élő, valóságos románokat mutat be nekünk, akikről egyértelmű, hogy szerethető, sőt szeretendő emberek – mutatta be a házigazda röviden azt a kiadványt, amely immár román és magyar nyelven is megjelent. Ezekről az interjúkról és megemlékezésekről itt külön nem ejtünk szót, hiszen az olvasók ismerhetik a teljes sorozatot, a beszélgetések múlt év során nyomtatásban megjelentek, és – többnyire – rövidített változatban a világhálón is részben fellelhetők. Viszont komoly hozadéka volt a budapesti konferenciának és a kerekasztalnak, hogy három barátunk, Smaranda Enache, Roxana Tudor és Sabin Gherman jelen volt. Roxana Tudor majdnem egy éve Csíkszeredában él. A magyarok, köztük a székelyek iránt is érzett szimpátiája azonban négy éve töretlen. – Nem azért fogadtam el a meghívást, hogy receptet kínáljak a barátkozásra. Úgy érzem, azért vagyok itt, hogy elmondjam, minden lehetséges. Egy éve élek székelyek között, és ez idő alatt sok élményben volt részem. Én most csak egyet említek. A kultúráról szólok. Amint kezdtem jobban megismerni a Székelyföldet, megismerkedtem az erődtemplomokkal, a legendákkal, vagy a szentegyházi Gyermekfilharmóniával, benyomásaimat megosztottam román és magyar barátaimmal. Székelyföldi ismerőseimnek, kollégáimnak beszéltem ezekről az élményekről, és rájöttem, hogy nem ismerik teljes valójukban az értékeiket. Rájöttem, hogy a kultúrák szintjén való közeledésnek többszintű a hatása – mondta Roxana Tudor. Az előadó szerint sajnos pillanatnyilag a gyűlölet igen hangsúlyos. – Az ilyen találkozások, mint a mai is, nagyon boldoggá tesznek, annak a bizonyítékai, hogy a dolgok másképp is történhetnek – jegyezte meg. – Ma, amikor itt, Budapesten egy román azt mondja, hogy szereti önöket, magyarokat, akkor eljuthatunk… „lélektől, lélekig”. Roxana Tudor „egyszerű állampolgárként” hozzátette, pár évvel ezelőtt csak a történelem román interpellálását ismerte, ahogyan azt az iskolában tanították. – Időközben megismerkedtem a magyar történetírással is. És soha nem felejtem azokat a gondolatokat, amelyek a két oldalról érkező ismerethalmaz révén születtek meg bennem… Egy este feljegyeztem magamnak, hogy Erdély a legszebb és egyben a legfájdalmasabb, még élő seb a magyarok és a románok szívében. Azóta folyton azon töprengek, hogy a két nép ezt a sebet vajon képes lesz-e örömmé változtatni? – mondta az előadó. Smaranda Enache évtizedek óta jelen van a romániai civil szférában. Magatartásával, bátorságával mindig egyértelművé tette, hogy Erdély akkor igazán értékes, ha sokrétű kultúráját megőrzi, s ha minden itt élő ember otthon érzi magát benne. Felszólalásában elmondta, hosszú évek óta szorgalmazzák egy tisztességes történelemkönyv megírását. – Az Erdélyben, illetve a másutt élő gyermekeknek többet, hangsúlyozottabban kellene tanítani a történelmet, hiszen sokat hallják, hogy ki volt Mircea cel Bătrân, Ştefan cel Mare vagy Mihai Viteazu, de Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról, már alig hallanak… – jegyezte meg a polgárjogi aktivista. – A másik súlyos probléma a kétnyelvűség kimaradása. Én most magyarul beszélek. Ki merem jelenteni, hogy ez a második anyanyelvem. Ez a mi környezetünkben teljesen természetes volt. Nem veszítettünk, hanem rengeteget nyertünk általa. Smaranda Enache kitért arra is, hogy amikor a német–francia közös történelemkönyvet írták, akkor mindkét nyelven beleírták a két nemzeti szemléletet, azt a sajátos értelmezést, amelyből a tanuló majd választhatott. – Hiszen a történelem folyamatában egy nép lehet vesztes vagy akár győztes, de ezekhez a helyzetekhez illik elfogulatlanul viszonyulni – hangsúlyozta. Sabin Gherman publistaként, televíziós személyiségként soha nem rejtette véka alá a véleményét. A regionalizmus híve, olyannyira, hogy pártkezdeményezését (Erdély–Bánát Liga) alkotmányellenesnek nyilvánították, és a bíróság elzárkózott annak pártként való bejegyzésétől (2002). A maga könnyed stílusában példákat hozott fel. Az egyik gond a tények elhallgatása. Liszt Ferencet említette, aki az első román rapszódia szerzője (másképp: 21. magyar rapszódia), nem George Enescu. A román kultúrtörténet különösebben nem hangsúlyozza Liszt nagyszerű cselekedeteit, hiszen Bukarestben és Jászvásáron (1846–1847) fellépvén mind a két akkori fővárosban 3-3 koncertet tartott, egyet-egyet az úri közönségnek, egyet-egyet jótékonysági célokra, és külön figyelt a legszegényebb rétegekre is, akiknek fillérekért zongorázott, népszerűsítve a komolyzenét, de ugyanakkor a polgári szemléletet is. Végezetül azokra a cselekre utalt, amelyeket a román politikum ma is gyakorol. – Azt nyilatkozta Ioan Aurel Pop történész – a Román Akadémia elnöke – Kelemen Hunor felvetésére válaszolva, amikor az RMDSZ elnökeként számon kérte a Gyulafehérvári Nyilatkozatban foglaltakat, hogy mit akarnak a magyarok, mit mind hivatkoznak erre a dokumentumra, hiszen közérthetően az áll a szövegben, hogy majd az alkotmányozó nemzetgyűlés fog dönteni. Csakhogy – kevesen tudják – ezt az alkotmányozó nemzetgyűlést a mai napig nem tartották meg. Azt is csak kevesen tudják, hogy annak idején a moldvaiak is vehemensen szóvá tették. Nem tanultunk meg tanulni! Nem tudunk kapásból válaszolni az ilyen manipulátoroknak – hangsúlyozta Gherman. Következtetések A tanácskozás meghozta a várt eredményt: kiderült, hogy civil szinteken jóval erősebb a gyakorlati transzszilvanizmus és a közeledési vágy. Hogyha olyan ország lenne Románia, amilyen nem, hogyha valóban olyannak mutatkozna, akkor megdobogtatná a szívünket minden olyan ünnep, esemény, siker, amely az övék. A miénk is lenne. Az ilyen jellegű találkozások és ezek sajtóvisszhangja sokat segíthetne. Simó Márton