Molnár Vilmos új könyve egyestés olvasmány. S nem föltétlenül a terjedelme miatt egyestés, hanem azért, mert nem lehet letenni: a történetfüzér lebilincselő, magával ragadó. Már úgy láttam hozzá olvasásához, hogy lenyűgöző lesz az élmény, ugyanis gyermekkorom számos emléke fűződött Molnár Vilmos hősének emlékezetéhez: Csutak Levente grafikus számtalan alkotásán örökítette meg a jeles utazó, kutató portréját, s e portrék egyike kovásznai rokonaim nappaliját díszítette. Számtalanszor megcsodáltam a messzeségbe vesző tekintetét, derűs arcát, illetve keleti útja állomásait megidéző képeket, amelyek mandalaként övezték a portrét. Szerettem hallgatni nagybátyám történeteit a szomszédos Csomakőrösről, a jeles utazó szülőfalujáról és ott élő emlékéről. Serdülőkorom utazásra csábító olvasmánya volt a nyújtódi atyámfia, Jakabos Ödön barangolókönyve, s áhítattal hallgattam a legendás kovásznai tanárházaspár, Gazda József és Gazdáné Olosz Ella beszámolóit arról, hogy miként vágtak neki többször is, hogy legalább részben végigjárják Csoma útját, míg félsiker koronázta útjukat. Ami azonban hőstett volt a nyolcvanas évek elején… Nemrégiben Csomakőrösön látogattam meg a Csoma Sándor-emlékeket: a nagy nevű előd feltételezett szülőháza helyén emelt emlékházat, a kultúrotthonban berendezett emlékszobát, az udvarhelyszéki Orbán Áron szobrászművész kalandos sorsú alkotását a művelődési ház és a református templom előtti téren. Tehát nagy elvárásokkal ütöttem fel a könyvet, természetesen miután megcsodáltam a remek kivitelezést: a kézbe illő formát, a habkönnyű famentes papírt, a telitalálatnak bizonyult betűválasztást, általában az egyszerűségében lenyűgöző tipográfiát, majd egymás után faltam az oldalakat, a rövid történeteket. Mi jön még? Mi következik? Mibe bonyolódik megint a főhős? Az egymás után felmerülő kérdésekre pedig azonnal választ kellett keresni. A választ pedig az önmagát olvastató szöveg adta… A történetekből megtudhattuk, hogy Kőrösi Csoma Sándor – Molnár Vilmos csak a teljes nevén emlegeti főhősét! – már suhanckorában magasra tört, lásd a nagy fához fűződő történetet, és már „gyermekkorában is szeretett elkódorogni, hamar ráállt erre a lába”. A magas fán is három napot és három éjszakát töltött, mert „úgy éreztem, mintha odafentről hívnának. Úgy éreztem, hirtelen hivatásom támadt.” Apja értetlenül hallgatta a magyarázatot: „Lehet, hogy… hivatásod támadt, de az bizonyos, hogy küldetésed nem, mivel sem én, sem más nem küldött”. Aztán Kőrösi Csoma Sándort iskolába adták Nagyenyedre, s amikor „először ment be a híres kollégiumba, a lendülettől szinte kijött túlfelől”. S közben eltűnt a logikatanár. Aztán Kőrösi Csoma Sándor elindult „megkeresni a magyarok őshazáját Ázsiában”. A hatóságok azonban húzták az időt úti okmányok kiadásával. „Kőrösi Csoma Sándor végre elindulhatott a nagy útra. Hogy végül mégsem találta meg a magyarok őshazáját, pedig már erősen közel járt hozzá, annak az időhúzó hivatalnokok az okai. Pontosan annyi idő hiányzott a nagy felfedezéshez, amennyi az úti iratokra várva elfecsérlődött.” Tehát elindult, s ha ment, ha leült pihenni, tusakodott, mert „huncut dolog a pakolmány: sok, ha vinni kell, kevés, ha enni kell”. „Végül hagyta a tusakodást a búsba.” Aztán Egyiptomban találkozott a Szfinxszel és megütközött „szemeinek furcsa mozgásán”, kételyt ébresztő bölcsességén. Szíriában egy arab meg egy zsidó vitájában vállalta a döntőbíró szerepét, mígnem „megbékéltek egészen”. Bagdadban a kalifának mondott tanmesét, pedig „Kőrösi Csoma Sándor kevés beszédű ember volt, szem szerette fölöslegesen jártatni a száját. Csak nézett és hallgatta a többieket. De olyan beszédesen tudott nézni, annyi minden volt a tekintetében, hogy a főmufti már győztesnek akarta nyilvánítani anélkül, hogy szólt volna egy árva szót is.” Később Kőrösi Csoma Sándor száraz lábbal kelt át az előtte megnyíló folyón, egy kalmár pedig pénzzé akarta tenni ezt a képességét. Az üzbégeknél járva Kőrösi Csoma Sándor lovagolt egy kicsit, rövid kalandja során pedig megtisztította a vidéket a garázdálkodó rablóktól. Aztán a sok gyaloglástól elszenderedett egy csipkebokor tövében és álmot látott. Álmában is barangolt, különös alakú szikla mellett vitt útja. „Benézett a szikla mögé, s hát – Uram, Teremtőm! – ott volt a magyar őshaza. Színültig teli ősmagyarokkal.” Aztán egyszer, mikor Afganisztán hegyei között járt – „Hegyvidékről származott ő is, szerette, ha nem lapos a táj, hanem fodrozódik” – megszelídített két marcona rablót és elárulta nekik a pityóka termesztésének titkát, meg azt, hogy „Százféleképpen is el lehet készíteni, s micsoda felséges eledel mind a száz!”. Aztán az angolok, akik „kitalálták, hogy nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is terjeszkedni kéne”, elfoglalták Tibetet. „Igen ám, de kiderült, hogy az angol birodalomban senki nem tud tibetiül.” Itt jött a képbe Kőrösi Csoma Sándor, aki el is készítette a tibeti–angol szótárt… szívességért cserébe. Az ördöggel is találkozott Kőrösi Csoma Sándor, és hősiesen ellenállt csábításának. De az Úristennel is összefutott a Himalája hegyén – miután a hegy lábánál a falusiaknál szállt meg, s este „repetát is kért a rizskásából, hogy másnap legyen ereje” –, s kérte, hogy „vegye már kicsit kezébe a székelyek sorsát, egyenesítse ki azt, ami a sok sumák hozzámatatás során elgörbült”. Buddhával is találkozott, aki öregasszony képében jelent meg előtte, s mikor az csatlakozni akart hozzá, hogy együtt keressék a magyar őshazát, meggyőzte, „maradjon veszteg ott, ahol van.” Hogy teljesebb legyen a történet, Kőrösi Csoma Sándor önmagával is találkozott. Az úgy történt, hogy miután „annyi nyelven annyi könyvet elolvasott”, megduplázta önmagát: „Az ember kitép egy hajszálat a fejéről, nagyot köp rá, mormol pár bűvös szót, máris kész az új példány belőle.” A dolgot praktikusnak tartotta, mert ha az egyik Kőrösi Csoma Sándor el is halálozik időnap előtt, a másik tovább keresheti az őshazát. Na, addig-addig, hogy Kőrösi Csoma Sándor a halállal is találkozott. Eljött érte. „Nem akarta Kőrösi Csoma Sándor sem túl hosszan húzni-halasztani a dolgot, megpimpósodik az elhalálozás is, ha sokáig nyújtják.” Végül a másvilágon barangolt Kőrösi Csoma Sándor, „ott is arrafelé szeretett bóklászni, ahol a felhők mögül kilesve le tudott látni a magyar őshazára”. Petőfi Sándorral találkozott a mennyekben, s már ketten nézegetik, hogy mi történik idelent. „A látottakon istenesen felhúzzák magukat.” A szerzői szándék teljesült: Kőrösi Csoma Sándor életének fehér foltjait töltötte ki a mese eszközeivel: „A fikció nem a valóságtól való elrugaszkodás, hanem a lényeg megragadásának módja a fantázia játékos, néha humort sem nélkülöző igénybevételével.”

Sarány István