Félelmetes gondolati távolság lebeg szinte állandóan ember és ember között. A kommunikáció lényege az információközlés. Nem szokták hangsúlyozni, pedig roppant fontos a kölcsönös információközlés. Mert igaz ugyan, hogy már réges-régen megrajzolták az adó-vevő modellt, amely szerint van egy közlő, aki kibocsátja a kódolt információt, és van egy másik, aki azt fogadja és értelmezi. Ám rendszerint ugyanennek alapján megfordulnak a szerepek, a vevőből adó lesz, és így folyik tovább oda-vissza: ezt nevezzük közönségesen beszélgetésnek. Ez a nagy áttörés, amit az emberi beszéd megjelenése hozott. És bár a nyelv információt, tudást megőrző funkciója létezik, az igazi beszélgetés, a valódi oda-vissza működő közlés kihalófélben van. Átvette helyét a monológ. Bármiről van szó, mindegyik fél mondja a magáét. Párhuzamosan vagy egymás szavába vágva, de mindig csak azt, ami neki fontos. Rémisztő az a felületesség, ahogyan a másik mondanivalóját legtöbben szinte csak fél füllel hallják, fél szemmel olvassák, és csak azt az egy szót, gondolatot vagy fél mondatot ragadják ki, amely a saját gondolatukkal összecseng, függetlenül attól, hogy a szövegösszefüggésben az egészen mást jelent/het. Elképesztő, mert tömegjelenség, Ahogy sok, nagyon sok embernek eszébe sem jut, hogy esetleg rosszul értelmez egy gondolatot, vagy egy bővített mondatot, hogy nem veszi észre az összefüggéseket, mert meg sem próbálja megérteni a másik gondolatmenetét, elképzelését. Ahogy fel sem merül, hogy esetleg a másik mást mond, mint amire ő gondol. Még akkor sem, ha erre felhívják a figyelmét! Hiányzik az a minimális valódi érdeklődés, amely ráfigyeléssel, odafordulással jár. Mely képes felfedezni és elfogadni, hogy a másik másról, másképp beszél, mint amire ő gondol. Megszűnt az a minimális bizalom a másikban, hogy érdemesnek tartsa megpróbálni észrevenni az ő szempontjait, szóhasználatát, mondanivalóját. Az atomizálódás, az egyén önmagába való zárkózása olyan fokú, hogy az kizárja a sajátjától eltérő információ észlelését. Míg a másik beszél, már saját mondanivalóját fogalmazza, vagy mondja is. Csak a számára fontos szavak érnek el hozzá. Mert csak a saját elképzelései éltetik és éltetők számára. Arról már nem is beszélve, hogy az igazság letéteményesének is hiszi magát – még akkor is, ha azt ismételgeti, mert így illik, hogy tudja, nem ő az igazság letéteményese, de... A legfurcsább ellentmondás pedig az egészben az, hogy közben legtöbben arról panaszkodnak, mennyire nincs idejük saját magukkal foglalkozni. Albert Ildikó