Az időskori elbutulás után hadd pótoljam az emberi életszakaszoknál csak említett, de eddig nem részletezett időskor jellemzőit és értelmezéseit. Azt régóta tudjuk, hogy az utóbbi néhány évtizedben jelentősen megnövekedett a világ népessége (jelenleg több mint hét és fél milliárd), és ezzel együtt az átlagéletkor, különösen egyes országok és földrészek népeinél. A fejlett államokban ez igen látványos volt. Kutatások szerint a huszadik században évtizedenként 2-2,5 évvel növekedett a születéskor várható élettartam, ami az ezredforduló előtti és utáni évtizedben azonban globálisan (azaz világviszonylatban) 6 évre szökött föl! Ez valószínűleg a Kínában és Indiában végbement lényeges gazdasági és társadalmi változásokkal magyarázható. Az adat még érdekesebbé válik, ha számításba vesszük, hogy afrikai és más nagyon elmaradott országokban a várható élettartam csökkent. Tény, hogy a fejlett és fejlődő államokban a mutató különböző ritmusban, de felfelé halad. Ennek és az ezeket okozó változásoknak egyik következménye az életszakaszok határainak kitolódása is. Eszerint az eddig használt és a köztudatban – különösen mifelénk – még mindig bevett elképzelés, amelynek alapján a 60 éves kor az öregség kezdete, mára már jócskán idejét múlta: kiöregedett, írhatnám stílusosan. Mert a felnőttkor kitolódott és jelenleg a 65. életév jelzi a határát (a fejlett országokban, lassacskán mifelénk is, ez számít az általánosan elfogadott nyugdíjkorhatárnak is), azaz innen kezdődik az, amit ma az idősödés (még nem idős!) szakaszának nevezünk, amit majd 75 évesen vált föl az időskor, amely végül 90 fölött válik aggkorrá. Semmiképp sem szándékozom kifejezéseken lovagolni, de ez a felosztás óhatatlanul maga után vonja a magyarázatok szükségességét, hisz le kell vonnunk néhány következtetést. A legfontosabb talán az, hogy e behatárolás szerint megnövekedett az aktív, munkában és ezzel együtt más elfoglaltságokkal is tarkított életszakaszunk, és elvileg még utána is legalább tíz évig kacérkodhatunk azzal az elképzeléssel, hogy még nem vagyunk öregek, csak haladunk efelé. Nem tévedek, ha azt állítom, hogy mifelénk ez a felfogás és a vele járó közérzet még nem alakult át és nem gyökerezett meg. A valódi, elit értelmiséginél igen, hisz részben az életformájuk is maga után vonja, a diplomások egy részénél is erősen jelen van, de a társadalom jelentős része még mindig másképp, az eddigi „hagyományos” módon érzékeli és értelmezi korát. Hogy ez jó vagy rossz, a későbbiekben kiderül. Albert Ildikó