Ezekben az értékválságos, háborús, járványokkal tűzdelt mindennapokban ritkán jut eszünkbe, hogy tiszta szívből nevessünk. Csak úgy, hogy utána jobban érezzük magunkat és kissé más szemszögből is lássuk az életünket, a körülöttünk lévő zűrzavaros világot. Bár a képzeletbeli fontossági sorrend első helyeit értelemszerűen elfoglalják a napi ügyes-bajos dolgaink, amelyek – szerencsés esetben – a családunk és a munkánk köré csoportosulnak, mégis beengedjük a nagyvilág sokszor értelmezhetetlen (fél)információit, kusza híreit, ahelyett, hogy szűkebb közösségünkben keresnénk meg a napi híradagunkat. Nem a pletykára gondolok, hanem arra az egymásra figyelésre, amelynek része a lélekgyógyító humor is, hogy finoman elterelje figyelmünket a hétköznapok gondjairól, és egy kacagással helyettesítse azokat. A messze földön híres székely jókedv, az itt élő emberek védjegye, a távolról érkezettek számára kuriózum, kíváncsiságot keltő „adalék” a táj szépségei mellé. De vajon élünk-e vele a mindennapokban, s tudjuk-e, milyen szupererő a csavaros észjárásunk, a helyzetek komikumát rögtön felismerő tudásunk? Aligha. Tavaly nyáron a Kossuth-díjas mesemondó Berecz Andrást hallgatva, de a közönség reakcióit is figyelve örömmel láttam, hogy nem veszítettük el még teljesen a humorérzékünket. Viszont egyáltalán nem tekintjük értéknek sajátos gondolkodásmódunkat, vicceinket, történeteinket, egyedi mesevilágunkat – messziről jött, kíváncsisággal és nyitottsággal közeledő személyek kutatják fel és tanítják vissza nekünk, ami már régóta a miénk. Csak valahol útközben, a sietségben nyoma veszett, és nem kerestük meg, mert sokkal fontosabbnak hitt dolgok után rohantunk… Elfelejtettük, hogy a humorral való töltekezés közösséget jelent, hiszen minél többen vagyunk, annál szebben cseng a nevetés, annál többször bújik elő a tréfa valahonnan. Ezek a poénok, vicces történetek, családi/baráti tréfás mesék – vagy nevezzük őket, ahogyan szeretnénk – egy adott ponton összekovácsolnak, és onnantól már fél szavakból is értjük egymást, így bármilyen nehéz élethelyzetbe bele tudjuk csempészni az éltető derűt. Bár bizonyára alulteljesítünk a napi 15-20 alkalomhoz képest – ami a felnőttkori nevetésszámot illeti –, tudnunk kell annak egészségmegőrző hatásairól is. Akár receptre is felírhatnák, mondogatjuk, s közben elfelejtjük, nem gyógyszerről, hanem örömforrásról van szó, amely bármilyen élethelyzetben a rendelkezésünkre áll. Tanulható, tanítható, elfelejthető, újra elsajátítható, és tévhit, hogy csak a magyar anyanyelvűek érthetik meg teljes valójában: lefordítható, továbbadható és nehéz helyzetekben többszörösen felhasználható, a javunkra fordítható…

Boncina-Székely Szidónia