Már nem emlékszem, pontosan mikor és hogyan történt, de egyszer csak ott volt az életemben. Tudtam, hogy „nem makulátlan” az előélete. Rémlik, mintha, hogy nem is volt tanácsos a társaságát keresni, hisz aki politikai elítélt volt, azt szabadulás után is figyelték a titokszolgák… Ő volt a nagytekintélyű irodalmi titkár, én meg a nagyon magabiztosnak látszó ifjú titán. Aztán kiderült, hogy nagy tekintélyét nagy tudása és nagy embersége alapozta meg. Színpadra engedte – mit engedte? határozottan támogatta azt a kuruc versekből és dalokból álló, egész estét betöltő műsort, melyet aztán senki széles e hazában nem mert befogadni. Se színházba, se „kultúrba”, se városon, se falun. Csodáltam néha naivitásba váltó jóhiszeműségét, csodáltam azt, hogy a kegyetlen börtönévek ellenére nem keseredett meg. Vagy jól rejtegette keserűségét? Nem tudom. Már nem is fogom megtudni. Súlyos betegségét néha makrancosan, de méltósággal viselte. Még voltak elmondatlan történetei. Terveztük, hogy majd együtt mondjuk el azokat… Mikor legutóbb telefonon beszéltem vele, összeszoruló gyomorral hallgattam a hangját. És a hozzám közel állók közül senkinek nem mondtam el… esztelenül reménykedtem, talán mégis csak én hallottam „félre”. Mégis csak egy telefonbeszélgetés volt. Abból nem szabad súlyos következtetéseket levonni… Koczka Gyuri már nem nekünk fogja történeteit elmondani. „Valami mégis kimondatlan maradt…” – ordítottuk úgy 40 évvel ezelőtt. Elszoruló torokkal ordítani sem lehet… Utolsó hónapjai súlyos szenvedést jelentettek neki, elment. Nyugodjék békében! Csutak István