A Primera Hotel csemegéinek lassacskán a végére jártam. Már csak az egyik vendéglői alkalmazottról, egy vékony, szőke, copfba kötött hajú és nagyon ambíciós kis pincérlányról kell szólnom, aki első vacsorámon elkezdte a feladatköri leírásába beleférő fontoskodást. Mikor megtudta a szobaszámom – ilyen helyeken ez a szokás: az étterembe lépéskor az ott posztoló személyzetnek be kell mondani, hol lakik az enni szándékozó –, előbb mosolygott, majd utánam szaladt, megkérdezte, hogy befizettem-e a vacsorát, mondtam igen, akkor megint megnézte a listáját, majd azt mondta, hogy nem vagyok rajta, mondtam, hogy nem értem, ő sem, mondtam, hogy telefonálok a szervezőnek, mondta, hogy ne, várjak, és elsietett a recepcióhoz, aztán egy idő után visszajött és pergő nyelven hosszan magyarázta, hogy nála a kijelentkezett vendég jelenik meg, és még nincs ott, hogy már van új és blablabla. És hogy rendben. És sajnálja. Én is. És oké mindkét részről. Azután minden étkezésnél lelkesen mosolyogtunk egymásra. Mígnem egy este meg azért szólt, hogy azok az asztalok, amelyek egyikéhez rendszerint leültem, a fal mellett, mert csak azoknál terítettek két személyre és így kényelmesebb volt, mint egy négy személyre előkészített asztalnál feszítenem egyedül, bár sosem voltunk annyian, hogy idegeneknek kellett volna mellém ülniük. Szólt tehát, hogy azok már a reggelihez vannak előkészítve és nem hallotta meg, hogy rákérdezek, akkor miért eszik mégis ott valaki. Illetve miért van mégis esti teríték rajtuk. Helyet foglaltam egy másik asztalnál, a mellettem lévőnél ülők gesztussal és szájhúzogatással jelezték, hogy elégedetlenek a helyzettel, ami alapján feltételeztem, hogy velük is végigjátszotta ugyanezt. De vacsoráztunk nyugodtan, mígnem bejött még egy vendég, egy idősebb úr, akit nem figyelmeztetett, hogy rossz helyre ült. Majd egy nő, akihez szintén odament, de az valamit mondott, és akkor mosolyogva hagyta, hogy odaüljön. Bosszantott. Amikor végül indultam kifelé, nem tudtam megállni, hogy oda ne lépjek hozzá és csak egy finom gesztussal rá ne mutassak a falatozó kivételezettekre. Nagyon gyorsan elkezdett valamit hadarni, de otthagytam, kimentem a teremből és nem jött utánam. Ezután minden alkalommal, amikor szolgálatban volt, csak hivatalosan köszöntöttük egymást, felmutattam a kulcsom a levegőbe bámulva és mentem enni. Még két olyan este volt, amikor a vendéglőnek az inkriminált részét már szimbolikusan elzárták egy kis spanyolfallal, de ahova mindkét alkalommal beült az illető hölgyemény és egyszer az öregúr is. Nem szóltam senkinek a kis incidensről, mert biztosan kerekítettek volna valamiféle magyarázatot egy olyan helyzetre, amelyre nincs magyarázat. Ám a szituáció annyira ismerős volt itthonról, olyan régóta játssza ezt a politika, mindenféle vezetés, de már lassacskán mindenki, ha valamiféle lehetősége van rá, hogy inkább besoroltam a sajátosan dialektikus világjelenségek eme nagy gyűjtőtégelyébe és csak itt emlékezem meg róla, mint a sok máltai lelki bolhacsípés egyikéről. Mivel pillanatnyilag semmi más nem jut eszembe e sokat emlegetett szállodáról, áttérhetek a helyre, ahol található. Bugibba üdülő, mely tulajdonképpen Málta északi partján, a Szent Pál-öbölben (angolul Saint Paul Bay, máltaiul Sain Pawl il-Bahar) hosszan elnyúló üdülőterület része, élettel teli, zajos, napfényes, koszos, de mindezzel együtt is nyugodalmas városka. A nyugalomnak vagy inkább felhőtlenségnek, derűnek ez az érzése lényegében mindenhol ott lebegett, ha el tudtam vonatkoztatni a zavaró körülményektől, az elhanyagoltságunktól és attól, hogy mindent még a megszokottnál is felületesebben mutatnak meg nekünk. Mert a turistáskodás szinte mindig csak a legfontosabbat, a látványosságot tartja szem előtt, ritkán enged alaposabb és mélyebb bepillantást egy hely életébe. Ezúttal ez valahogy még érintőlegesebbé sikeredett, szinte azt sugallva, hogy a néhány régi vagy nagyon régi emléken kívül nincs amivel foglalkozni a szigeten, inkább csak strandolni jó. Illetve van ott érték, mert ez sokszor elhangzott, csak nem győztek meg vagy nem hagyták, hogy meggyőződjünk arról, ami ott valóban meg is található. Ez a hiányérzet végig bennem volt és most, amikor írok Máltáról, még jobban megerősödött. Mert azt állandóan hangsúlyozták ugyan, milyen jó Máltán élni, sok hasznos információt is kaptunk erről, de nem hagyták, hogy meg is kóstoljuk ezt a létet. Azt valahogy éreztük, hogy ez a kis állam kellemes és kényelmes, ez úgy benne volt a levegőben, ha tudomásul vesszük, hogy milyen is a lényege. De különös módon a szépségéről nagyon kevés szó esett és még kevesebb idő volt a megtapasztalására. Tény, hogy Málta egészen más, mint amire számítottam. Mert bizony meglepődtem, mikor először megpillantottam a repülőből a lapos tetejű, fehéres-sárgás, dobozokra emlékeztető, arab stílusú épületeit. És érkezéskor nagyon picinek és jellegtelennek tűnő repülőterét. Ez a benyomás hazainduláskor változott valamicskét: a induló része sokkal nagyobb és impozánsabb volt. Vagy annak tűnt... A velünk egyszerre Máltára érkezők nagy része külsőleg az új európai népességi trendnek felelt meg. A hangulat és a külcsín valahol a civilizáltabb Balkán és valamelyik arab állam között ingadozott. Aztán mikor végül került szervező is, autóbusz is, bepakolták a bőröndjeinket és elindultunk, a kép egy kissé tisztult. Az épületek, ha nem fentről szemléltük, akkor már hozták az európai formájukat. Sok, középkorból megmaradt vagy azt idéző, kiugró díszes erkélyes vagy loggiás házak váltakoztak a többemeletes panelépületekkel, befejezetlen, magas, mészkőházakkal, mindegyik szigorúan lapos tetővel. Néhol gazos területek vagy ritkán modern vonalú üveges irodaház, esetleg szálloda törte meg a maga ellentmondásosságában is egységes képet. Az utak toldozott-foltozott aszfalttal (mint nálunk) és a városkánkban is megszokott, bár megszokhatatlan kockaköves járdákkal jöttek elénk. És persze pálmákkal, valóban hatalmas, négyemeletnyi magas pálmákkal, rengeteg szentjánoskenyérfával, aleppói fenyővel (a johanniták honosították meg), agávéval, amelynek fányi virágai már régóta kedvenceim, és amelyekből itt láttam a legnagyobb példányokat, embermagasságot jócskán meghaladó oleanderbokrokkal és sok-sok eukaliptuszfával. Ezt a mindenhol jelen lévő kedvenceimben tobzódó természetet csak az iszonyú kosz és rendetlenség próbálta felülírni. Néha sikeresen. Albert Ildikó