borús égbolt
enyhe eső
enyhe havazás
Kiséretlenség
A nő odarohant egy várakozó autóhoz és az ajtót megnyitó sofőr arcára hatalmas pofont mért. Minap voltam e bizarr történés szemtanúja: a Fehér Házként emlegetett megyeháza melletti parkolóban egy fiatal, szőke haját lófarokban viselő nő a jelek szerint egy parkolóhelyen különbözött össze idősebb férfi sofőrkollégájával, s ezzel a visszavághatatlan, cáfolhatatlan érvvel zárta le a vitát. Az jutott hirtelen eszembe, hogy az így viselkedő szülők képesek berontani az iskolába és akár tettlegességig menve számon kérni a tanáron a gyermeket ért vélt vagy valós sérelmet, vagy felpofozni a gyermekét bántó osztálytársat. Érvük a gyorsan eljáró kéz, s nem tisztelnek sem Istent, sem embert. Hogy más értékek – mint életkor, egészségi állapot, vagy ne adj’ Isten, tudás, tapasztalat, emberség, becsület – iránti tiszteletről ne is beszéljünk.
E nem mindennapi történet a nyolcadikosok záróvizsgája eredményének közzétételekor jutott eszembe, ugyanis újabb pofon csattant a vizsgázó gyermekek arcán. Ők kell elszenvedjék másnak a szégyenét: a hatékonyságra képtelen, improvizációktól terhes tanügyi rendszerét, a kontraszelekció áldozatává lett tanári karét és a megélhetési kényszer vagy az elvándorlás divatja nyomására külföldre távozott, gyermekeiket nagyszülői felügyeletre bízó szülőkét.
Ugye, gyakran használjuk ’kisérettségi’ szavunkat, bár az nem jelent semmit. Mert semmi köze sem az érettségihez, sem az érettséghez, valóságtartalmát csupán a ’kis’ jelző adja, ha a nyolcadikosok záróvizsgáinak eredményét nézzük. A magyar gyermekek jegyei kisebbek, mint a románul tanulóké, a Hargita megyei gyermekek jegye kisebb, mint a más vidékeken élőké, a falusi iskolákban elért osztályzatok kisebbek, mint a nagyobb városi iskolák tanulói által kapott jegyek. A magyarázat, a mentségül szolgáló érv kézenfekvő: az átpolitizált, a pedagógiai szempontokat figyelmen kívül hagyó románnyelv-oktatás kontraproduktív jellegével takarózik a többség, no meg azzal a ténnyel, hogy a magyarul tanuló gyermekek egy vizsgával többön kell helytálljanak, mint román társaiknak. Ez igaz, de csak részben. Mert akkor mivel magyarázhatók a magyar nyelv és irodalom tárgyból kapott gyenge osztályzatok? Azzal, hogy a magyar vizsgatételek készítői katolikusabbak a pápánál és rendszerint nehezebb tételeket adnak a magyar gyermekeknek, mint más tárgyak tételei? S mivel magyarázhatók a gyenge eredmények matematikából?
Igaza van annak, aki azt mondja, hogy a rendszer a hibás, mert képtelenek voltak a rendszerváltás utáni tanügyi kormányzatok versenyképes oktatási rendszert építeni. Képtelenek voltak gyermekközpontúvá tenni az iskolát. A tanárképzés, a tankönyvírás képtelen volt lépést tartani a gyermekek megváltozott érdeklődésével, az őket érő számtalan inger gazdagságával és változatosságával, így a tanított tantárgyak érdektelenek, a tanórák unalmasak és laposak. Igaza van annak is, aki a tanárt szidja: a két buszjárat között tanító, ingázó pedagógus nem tud többletet nyújtani, s a gyerekekkel való szűkre szabott együttlét nem tudja közelebb hozni diákjaihoz. Vagy a tárgyi tudást adó, de módszertannal keveset törődő tanárképzés tárgyukat ismerő, de a gyermekhez, annak gondolkodásmódjához, lelkületéhez mit sem konyító tanító, tanár milyen eredménnyel tud dolgozni? De igaza van annak is, aki a szülő felelősségét emlegeti: a személyes példa, a biztatás-kényszerítés, esetenként a számonkérés, a kiegyensúlyozott családi légkör biztosítása sokkal többet kellene jelentsen, mint az anyagiak előteremtése. Ez utóbbi is fontos, de nem elégséges, nem az egyedüli üdvözítő. De a gyermekek sajnos azt tapasztalják, hogy ez a járható út, mert a matematika hülyeség, a román felfoghatatlan és a magyar fölösleges. Csak arra jók, hogy megkeserítsék az ember életét. A tudás értéktelenné válik – mert ismeretlen fogalom lesz. S marad az ellenőrzés alól kiszabaduló agresszió, a pénzen vett vagy pofonokkal kivívott igazság.
A most vizsgázott gyermekek az első pofont megkapták…
Sarány István
