borús égbolt
enyhe eső
enyhe havazás
Kis lépésekben
A nagy kutyák, a vén rókák és hasonló „állatfajok” aljas játszmái messze nem tudnak annyira felbosszantani, mint a „közönséges halandók” sumákságai. Meggyőződésem, hogy ez az ország nem azért tart itt, ahol tart, mert a mindenért hibáztatott politikusaink korruptak, hanem azért, mert mi magunk is korruptak vagyunk, és mi sem akarjuk igazán a változást. Úgy várjuk el, hogy a nagy emberek ne lopjanak sokat, hogy közben mi keveset lopunk. Úgy várjuk el, hogy ne vezessenek meg bennünket, hogy közben tehetségünk szerint mi is átverjük a nálunk tehetségtelenebbeket.
Éppen építkezünk. Szükségünk volt bizonyos építkezési anyagra, ami hatalmas mennyiségben megtalálható itt, Csíkszeredában, magánterületen. Szerettünk volna vásárolni, de a tulajdonosig el sem jutottam, az egyik alkalmazott máris közölte: „külsősöknek nem adnak el”. Ők, belsősök viszont vehetnek anyagot, és elszállítják nekünk. Szekérrel. Mert kinek mije van, azzal tud szállítani. Kicsivel keveset, naggyal többet. Így nekünk keveset szállítottak volna, de azt sokszor. Csakhogy egy szekér anyag – az ő bevallása szerint – 20 lejbe került volna, a szállítás pedig 60 lejbe, szekerenként. Egy fuvar tehát 80 lejben fájt volna. Nem is a pénz, hanem a bizalmatlanság miatt mondtam nemet neki, és a minap belenyugodhattam, hogy jól döntöttem. Egy teherautóval történő fuvar 150 lejbe került mindenestől, tehát kétszekérnyi anyag helybe szállítása többe került volna, mint egyautónyi. A legfelháborítóbb az, hogy esküdözött arra, hogy nekem nem adnak el anyagot, ezért rá vagyok utalva, hogy velük „bizniszeljek”.
Nem először járom meg, hogy a „kis ember” tudomást szerez arról, hogy milyen ügyben keresem a főnököt, és megpróbál előnyösebb ajánlatot tenni. És sajnos nem véletlenül környékez meg, hiszen tudja: ez működőképes hozzáállás, mert olyan a társadalmi neveltetésünkből fakadó természetünk, hogy a kiskapukat jobban szeretjük, mint a főbejáratot. Közben pedig szidjuk a politikust, a papot, az orvost, a tanárt, de azt nem akarjuk tudomásul venni, hogy milyen alávaló módon tartjuk mi is a markunkat.
Vegyük végre észre, hogy a korrupció elleni harc nem azzal kezdődik, hogy az utcán vagy a kocsmában nagy pofával tüntetünk a politikum ellen. Hanem azzal, hogy a kalauz lekenyerezése helyett jegyet veszünk a vonatra; hogy nem veszünk el pénzt az út szélén integető stoppostól, mert különbséget teszünk szívesség és szolgáltatás között; hogy nem várjuk el/nem fizetjük ki a napszám mellé a cigirevalót; hogy nem fogadunk el semmiféle pluszpénzt azért a munkáért, amelyért egyébként is fizetést kapunk!
Amíg mi, hétköznapi emberek nem tudunk túllépni az apró sumákolásainkon, addig nem hiteles a felháborodásunk, és addig nem várhatjuk, hogy a fiataljaink itthon akarjanak maradni. A már elhúzott fiataljaink – részben éppen emiatt – nem is szívesen terveznek visszatérni, mert ennek a bűze messzire száll, és nyugatról hazatekintve bizony jól látszik, hogy mi bosszantja leginkább az embert: az, hogy a nagyok sokat lopnak, vagy az, hogy mi nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy sokat lophassunk.
Kovács Hont Imre
