Kik és hányan maradunk?

Olvasom, hogy Románia a második helyen szerepel az uniós tagállamok között a külföldön dolgozó vendégmunkások által hazajuttatott összegek tekintetében. Több ez a pénz annál, mint amennyit a portugálok küldenek otthon maradt családtagjaiknak. Nem tudom, hogy pontosan hány hazánkfia tartózkodhat huzamosan külföldön, de annyi biztos, hogy sok. A hivatalos statisztikák alábecsülik a számukat, illetve nem tudják követni pontosan a jelenséget, hiszen jelentős a szürke és a fekete zónákban tevékenykedők száma is. Hogy aztán most, hogy Biden engedékenynek mutatkozik, hány hazánkfia lopakodhat hajnalonként Mexikóból át az Egyesült Államokba? Nehéz számon tartani. A Reuters szerint 2217 román állampolgárt vettek őrizetbe a hatóságok, miután áteveztek a Rio Grandén. Ez csak egy szelet. Ez a kontingens állítólag a rasszizmus elől fut meg innen, s nem annyira a munka világába, hanem a szociális paradicsomba vágyik. Tény viszont, hogy a huzamos idő óta külföldön tartózkodó románok kontingensét tízmilliósra becsülik. Az is tény, hogy az erdélyi magyarok, az itthon élők lélekszáma napjainkban mindössze egymillió körüli. Az utóbbi harminc évben hétszázezer rom-magyar távozott innét.

Olyan ez, mint egy háború, mint valami hadviselés, amely önmagunk ellen zajlik, de valami okból kifolyólag szemérmesek vagyunk, mintha szégyellnénk, nem beszélünk róla eleget és eléggé nyíltan. Illetve, ha szóba is kerül, csak halkan és visszafogottan szólunk erről a jelenségről. Pedig egyáltalán nem periférikus. És nem olyan, hogy csak némelyeket érint. Az élet minden területén érezni a nyomát és a hatását. És minden családban. Tegyük fel, hogy amikor ügyeinket intézendő, vagy vásárlás végett járunk-kelünk a városban, s elmegyünk két nagymamakorú hölgy mellett, akik az élet nagy dolgairól – unokákról, helyről, perspektívákról – beszélgetnek, és ott találjuk őket tíz-tizenöt perc múlva is azon a sarkon, biztos, hogy akaratlanul is meghallunk Nyugathoz kapcsolódó szófoszlányokat. Gyakran sikeres külföldi letelepedésről, huzamos kint tartózkodásról esik szó. A kocsmában is hasonlóak a szövegek – immár férfiak szájából –, márkás autókról, négy-ötezer eurós fizetésekről, lakásvásárlásra felvett hitelekről és letelepedési engedélyekről beszélgetnek. Mintha a világ legelítélendőbb dolga lenne a hazatérés, úgy erősítgetik az apák, nagyapák, hogy ide vissza ugyan nem! Mert minek? Mire való a hazatérés? Akinek egy csepp esze van, az nem jön vissza! Ugyan…!

Minap hazatérvén falura – mennyire pejoratív hangsúllyal emlegetjük gyakran a szülő- és származási vidéket, meg sem nevezzük, csak köznévvel illetjük úgy általában a magunk mögött hagyott helyet! –, kérdem, hogy tartanak-e Gusztiék állatokat? Régebb arról volt híres ez az ember, hogy kiváló fejőstehenei voltak, borjakat is hizlalt, meg ragaszkodott ahhoz, hogy jó igáslovai is legyenek. Én példaértékűnek tartottam a munkáját, követhetőnek, sőt követendőnek, mert a megváltozott körülmények közepette úgy élt és dolgozott, mintha a hagyományost próbálná átemelni a mába, sőt a holnapba is… Sok izzadságos munkával. Mondják, hogy úgy nem lehet. Ahogy Guszti csinálta. Nem éri meg. Kiment a fia és az asszony Németbe. Kovid ide, kovid oda, az utóbbi két esztendőben majdnem végig odakint voltak. Az ember pedig elhagyta magát. Nem kicsit. Nagyon. Ivott közben, esett szét feszt, vette fel a mocsok és a rendetlenség, mert az akkora gazdaság nem egynek való, s ahhoz máma embert sem lehet kapni. Eladtak aztán minden állatot, a kaput bezárták maguk után, és február óta mind a hárman odavannak. Dániába mentek.

Hallottam, hogy a menyétnyúzás számít most menő és ritka foglalkozásnak, amellyel szép pénzeket lehet keresni. Ennek egy olyan falumbeli sajátította el a fortélyait, akit tulajdonképpen semmirevalónak véltek, aki tíz éve nem találta a helyét, miután az asszonya elhagyta.

Szóval történnek a nagyregények körülöttünk. Annyi van, és olyan cifra az összes, hogy a nagy élet-kavalkádban már fel sem tűnik a tragikum a jelen felszíne alatt ebben a folytonos Don-kanyarban. Úgy élünk itt, hogy a zöm, a népesség java szappanopera hősévé szeretne avanzsálni, mintha az lenne az örök üdvösség és az egyedüli biztos átmenet a végtelen öröm és elégedettség boldog utó-idejébe, ahol mindent euróban számolnak. Pedig általában bevesszük a csalit. Beleesünk a csapdákba. Sőt bele is sétálunk. Utána szívunk. És szidjuk az apánk fiát.

Simó Márton

: an accessible web community