borús égbolt
Keveseken múlhat
A legelső románórámon, kilencedik osztályban azt mondta a tanárnő: jelentkezzen, aki nem beszél jól románul. 30-an voltunk az osztályban, és egyedül nyújtottam a kezem. Meghatározó pillanat az életemben: ekkor találkoztam a szórvánnyal. Ekkor értettem meg, hogy a néhány napja megismert szobatársaim és osztálytársaim miért beszélik olyan furcsán a magyar nyelvet, és ekkor döbbentem rá, hogy vannak Erdélyben magyarok, akiknek ugyanolyan természetes a román nyelv magyar helyett való (!) használata, mint számomra az, hogy – iskolaidőn kívül – hetek telhetnek el anélkül, hogy egyetlen román szót hallanék.
Aztán hozzászoktam a középiskolában… Mindig zavart, ha a magyarul elkezdett mondatokat románul fejezték be. Az is zavart, hogy a poénokat sokszor, sokan románul mondták. De hozzászoktam, mert néha-néha felkerestem egy-egy szórványvidéki barátot, és láthattam, hogyan élnek. Hallottam nagyszülőket, amint büszkén meséltek a valamikori gróf úrról, a helyi magyarságról, a feledésbe merülő történetekről. Majd tömegmészárlásokról, megaláztatásokról, megfélemlítésekről. Hallgattam a szülőket, amint a legyintést indokolták: itt már minden a románoké, ha jót akarunk magunknak, akkor alkalmazkodnunk kell. És közben találkoztam a fogyatkozó magyar közösségek helyi harcosaival, akik nap mint nap emlékeztetik a magyarságot arra, hogy nem szabad feladniuk. Hogy SOSEM szabad feladniuk!
Manapság már kevesebbet érintkezem a szórvánnyal, de valahányszor gondolok rájuk, amikor Gyimesbükkön járok. Az ezeréves határnál, ahol mindössze maroknyian vannak, akik energiát, időt, pénzt nem kímélve reggeltől estig dolgoznak azon, hogy az emlékezés ne csak a keserű nosztalgiában merüljön ki.
Deáky Andrással, a Gyimesbükkért Egyesület elnökével – aki az őrház felújításától a kontumáci kápolna rendbetételéig számos helyi megvalósítás kezdeményezője vagy támogatója – talán még sosem tudtam úgy elbeszélgetni, hogy el ne szoruljon a szívem. Ennek a szívfájdalomnak az oka pedig a tehetetlenség. Nem tudom felfogni azt az élet-változatot, amelyet ő és csángó falustársai megélnek. Bár értem minden szavát, és a szeméből kiolvasom az érzéseit is, mégsem tudnám átadni szavakkal, hogy mi az, amit hallottam, mi az, amit gondolok.
Ez a tehetetlenség, ez a megfoghatatlanság az, ami a kisebbségi tömbmagyar és a szórvány közé dróthálót feszít. Kerítést, amelyen mindannyian átlátunk ugyan, de csak nagyon kevesen tudnak áthatolni.
Identitásunk béklyója ez: az egymás nem ismerése. Marosszéki székely öntudatomat sokan megkérdőjelezik. Meg sem lep, hogy a románok szerint azért nem vagyok székely, mert nem vagyok Hargita vagy Kovászna megyei, de az nagyon aggaszt, hogy az erdélyi magyarok is megyehatárhoz kötik az önazonosságot. Az pedig végképp elkeserít, hogy nagyon, de nagyon sok esetben mi, marosszékiek is így gondolkodunk.
A megyehatárok áldozata Gyimesbükk is, csak ők hatványozottan. Ők akár magyarok, akár székelyek, akár csángók, mégiscsak egy majdhogynem teljesen román megye lakosai, egy olyan megyéé, amely nem képezte korábban sem Magyarország részét.
Lapunk hasábjain túl gyakran közlünk nekrológokat – természetesen nem kedvtelésből. Rettenetesen fájó űrt hagynak maguk után művészek, papok, közösségi vezetők itt, Hargita megyében. De van olyan utánpótlás, amely magyarul beszél, ír, gondolkodik, álmodik. Gyimesbükk harcosai után azonban – akárcsak a szórványban fáradhatatlanul dolgozók esetében – már nagyon elapadt az utánpótlás.
A magyarországi támogatások esetében az anyagi természeten túl ott vannak az érzelmi vonatkozások is. De amíg Erdélyen belül nem ismerjük és értjük egymást, addig nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy az anyaországiak ismernek és értenek bennünket. Mint ahogyan mi sem őket…
Nekünk, a Székelyföldön úgy kell élnünk, hogy szem előtt tartsuk: ha mi nem segítünk a többi erdélyi magyaron, néhány évtized múlva magunkra maradunk. Nem szabad megengednünk, hogy a megyehatár kifogást jelentsen: Felsőloknak és Középloknak, továbbá Hargita megyének igenis felelősen kell viszonyulnia Gyimesbükkhöz, mint ahogyan a teljes Székelyföldnek is a szórványhoz! Túl nagy luxus a mi helyzetünkben megengednünk azt, hogy mindössze egy-két helyi gondolkodón múljon a magyar közösség fennmaradása.
Kovács Hont Imre
_web.JPG)
