tiszta égbolt
kevés felhő
Ketyegés
Furcsa hangra lettem figyelmes a minap a szerkesztőségben: a számítógépek megszokott zúgásán túl meghallottam egy óra ketyegését… Az elmúlt időszak ismeretében először riadtan kerestem a szerkezetet, attól tartva, hogy egy robbanószerkezettel együtt került az épületbe, de végül megpillantottam a szomszédos asztalon egy ártatlan csinos kis piros darabot, s máris nevettem a paranoiámon. Valószínűleg ajándék lesz – villant be a videó, amelyben az egyik kislány épp ilyent kért karácsonyra, és megpróbáltam folytatni a munkám.
Csakhogy az óra nem nyugodott, továbbra is ott ketyegett a szomszéd asztalon, én meg hiába próbáltam kiötölni valami okos témát, amiről villanást írhatnék, semmi nem jutott eszembe. Tik-tak-tik-tak emlékeztetett ellentmondást nem tűrően, hogy a percek csak repülnek, előttem pedig még mindig hófehér a szövegszerkesztő lapja.
Nem tudom, készült-e felmérés róla, de el tudom képzelni, hogy sokan azért száműzték otthonukból a mechanikus órákat és tértek át a digitálisra, mert zavarta őket ez a rámenősség, hiszen anélkül, hogy rájuk néznénk, a folytonos ketyegéssel szembesítenek azzal, hogy bizony múlik az idő. Az én esetemben nem volt tudatos, hogy kiszorultak a ketyegők az életemből, a sikkes vagy épp vicces karórákat, csergőórát felváltotta a telefon, a faliórát pedig a tévéhez csatlakoztatott beltéri egység. De most visszagondolva örülök annak, hogy csak akkor szembesülök az idővel, amikor kíváncsi vagyok rá, máskor pedig ki tudom zárni, boldog időtlenségben tudok létezni, el tudom némítani. De most az óra mutatója pattanva tovább ugrik: még egy másodperc eltelt, és még egy…
Háromszéki Eszter
