tiszta égbolt
Két lábbal a földön
Szundi, szundi és még egyszer szundi – hétkor, hét tízkor, hét húszkor és így tovább, egészen nyolc óráig… így megy ez minden reggel rövid, de annál bizarrabb álmok és félkómás állapotok között a félhomályban. Az alvás és az ébrenlét határán abban a biztos tudatban, hogy szendereghetek még egy keveset, hiszen tíz perc múlva ismét megszólal a jól ismert hang előbb finoman és lágyan, majd egyre agresszívebben hasít a dobhártyámba.
Ha azt kérdeznék, mi volt a legkárosabb funkció, amit a mobiltelefonokba beépítettek, én a szundi üzemmódra szavaznék. Holott tudom, hogy nem muszáj beállítani, nem kötelező használni, de nehéz ellenállni a lehetőségnek, hogy ha csak tíz perccel is, de megnyújthatom az ágyban, párnák közt töltött időt, késleltetni a nap indulását. Így lesz abból az esti határozott elképzelésből, hogy holnap időben kelek, nyugodtan reggelizek, egy kávé kíséretében elolvasom a híreket és a leveleimet, egy órás huzavona a telefonnal a szundiztatás hamis illúziójában, amit rohanás, kutyafuttában kiválasztott ruházat, és egy menet közben elfogyasztott péksütemény követ.
De ahogy a találmányok rossz szokásokra csábítanak, a másik oldalon újabb találmányok leszoktatnak erről. Olvastam például olyan ébresztőóráról, amelyikbe esténként bankjegyeket kell helyezni, és a szerkezet reggel minden megnyomott szundi után bezúz egyet belőlük. Kicsivel gazdaságosabb és talán kevésbé törvénytelen megoldás az a szőnyeg, amelybe nyomásérzékelőt helyeztek, és a sarkán található óra csak akkor hagyja abba a csengetést, ha mindkét lábunkkal ráállunk három másodpercig a szőnyegre. Három másodperc talán épp elég, hogy magunkhoz térjünk, és végre egyszer időben felkeljünk, ne csak tervezzük. Arról nem is beszélve, hogy soha nem kelhetünk bal lábbal, csak kettővel, egyszerre a földön…
Háromszéki Eszter
