Borsodi L. Lászlót diákjai tanárként tisztelik, a médiában az erdélyi ferences rendtartomány szóvivőjeként ismert, az irodalmi lapokban költőként és kritikusként jelentkezik rendszeresen, az irodalmi életben versesköteteivel tartják számon. Az alábbiakban hitről és irodalomról beszélgetett Sarány Istvánnal. [caption id="attachment_47948" align="aligncenter" width="578"] Fotó: Balázs Árpád / archív[/caption] [box type="shadow" ]Borsodi L. László Farakás réseibe Mióta várlak, hogy megjössz, és megtalálsz. A kerti kiskaput éjszakára is nyitva hagyom. Az indákat kézzel fejtem le naponta a fák törzséről, pedig koronájukba semmiféle madár nem fészkel. Nem adod jelét, hogy eljönnél, hogy meg szeretnél szállni nálam, noha a régi repedéseket nem találnád meg a ház falán. Minden reggel kiülök a lépcsőre, tétován leng a szélcsengő, nem zenél. A szikkadt farakás réseibe bámulok, ahogy ő nézhetett az üres sírba. Estére befogja a réseket a moha, hajam pokolig ér. Te érkezel. Én megérkeztem.[/box] – Úgy tudom, az Ön életében meghatározó szerepe van a vallásnak, az egyháznak, s ezen belül is a ferences barátoknak. Ez utóbbiakkal való kapcsolata intézményes is, ugyanis a rendtartomány szóvivője. Milyen az egyházzal, a hittel való kapcsolata, viszonya? – Erről elég nehéz nagyközönség előtt beszélni, ezért néhány aspektusát igyekszem megfogni. Adott volt kiskoromtól kezdve a családban, szüleim, nagyszüleim révén ez a szellemi-lelki háttér. És amint említette, emellett vagy ezzel szoros összefüggésben a ferences szellemiséghez – elsősorban a csíksomlyói, tágabban az erdélyi ferencesek világához – kötöm a személyiségem későbbi alakulását. Meghatározó volt az a magatartás, amelyet ott láttam, tapasztaltam, az, hogy ott elsősorban kultúrával találkoztam. Bár nem szeretek nagy szavakat használni, mondhatom, hogy a hit kegyelmével találkoztam általuk, mert addig, kiskölyökként nem szerettem templomba járni. Itt három nevet szeretnék föltétlenül megemlíteni. Az egyik, aki számomra igen sokat jelentett, Pöhacker Balázs atya volt. Ő volt a nyolcvanas években az erdélyi provincia tartományfőnöke és a csíksomlyói rendház elöljárója. Idén novemberben lesz születésének századik évfordulója, 1992-ben halt meg. A másik Sztrátya Romuáld testvér, aki sekrestyés barát volt, de az az állhatatosság, ahogyan a napi munkáját végezte, nemegyszer jut eszembe, s ezt nem csak a fogás kedvéért mondom el. A harmadik pedig a még ma is élő P. Márk József. Természetesen idekapcsolnám irodalomtanárként, alkotóként a szövegekkel való tudatos találkozásaimat, ugyanis ministráns gyermekként elég sokat olvastam, s ahhoz, hogy ezeket a szövegeket eléggé elfogadható módon tudjam felolvasni, némi értelmezést is megkívánt. Én ezekkel sokat dolgoztam akkor, és ezt utólag sem bántam meg. Természetesen, az idők folyamán a rend változott, 1990 után fiatalodott, változtak az emberek. Sajnos az idősek közül nagyon sokan meghaltak, jöttek fiatalok. Nyilván, emberi kapcsolatokon áll ez a viszony, de nemcsak, mert hiszem, hogy valahol van egy emberek fölötti magyarázat, amit Szent Ferenc-i szellemiségként tudnék megnevezni. Mégpedig azért, mert az ő magatartásuk pózoktól mentes, és ettől hiteles. És ebben még nem csalódtam… – A hit megjelenik verseiben is, bibliai helyzetek köszönnek vissza a papírra vetett szövegekben. Az Ön életében mi a viszony a szépirodalom és a hitélet között? – Ha nagyon leegyszerűsíteném a választ, azt mondanám, hogy hiszek az Istenben és hiszek a szépirodalomban, mert mindkettő csalhatatlan. Nyilván ennél jóval bonyolultabb a helyzet, azt gondolom, hogy szét kell választani a bibliai helyzeteket, fordulatokat, alakokat és a hitet, illetve a hitéletet és a szépirodalmat. Mégpedig azért gondolom ezt így irodalmárként, mert a hitbeli megnyilatkozás számos más módon megszólalhat. Szóval a bibliai történeteknek a szövegbe való beidézése nem feltétlenül a hitbeli megnyilatkozásnak a narratívája, elbeszélése. Ugyanakkor ezek a szövegek, a bibliából átemelt történetek, figurák alkalmasak lehetnek másvalaminek, mint a hitbeli megnyilatkozások elbeszélésére. Az is köztudott – s ez közhely, valószínű –, hogy a biblia, mint a kereszténység, a zsidóság szent könyve nyilván meghatározza a gondolkodásunkat, s nyilván akkor meghatározza az irodalmat is. Megkerülhetetlen a modern versbeszédben is, aminek az alapja a klasszikus és késő modern, amelyben van szöveg, szerző és mű egyedi és egyszeri kapcsolatát a saját szöveg határozza meg, s ebben vannak felismerhető intertextuális, interkulturális utalások. Ebben az egyik fő vonulat szintén a Biblia. Ilyen értelemben világos talán, hogy miért kerülnek be bibliai hivatkozások a szövegeinkbe, akár a léttel, a lét titkaival foglalkozva, akár a halállal, az élettel, a világban való létemmel mint hagyomány megkerülhetetlen. Hiszen tudatosan, öntudatlanul egyaránt ott működik ez a fajta tudás, tapasztalat. Az más kérdés, hogy ennek néhány szerző esetében – vagy az én esetemben – vannak a hitéletből fakadó tapasztalatai, de azt gondolom, hogy aki olvassa, annak mindenképp nyelvi esemény elsősorban, s innen vezethet esetleg a lelki élet felé. Itt most, ahogy fejtegetem – s nem tudom, ez mennyire világos – hirtelen két, számomra igen fontos szerző jut eszembe. Az egyik Pilinszky János, aki azt mondta, amikor gyakran úgy aposztrofálták, hogy katolikus költő, egy interjúban kijelentette, hogy katolikus és költő. Ez lenne a további mondandóm egyik alapja. A másik pedig amit Baka István mondott az egyik vele készített interjúban, hogy az Isten még a magukat vallásosnak mondó költőknél sem a vallás istene, hanem valaminek a jelképe. Ebből a kettőből számomra az következik, hogy akár az istenképet, akár valamilyenfajta hitbeli törekvést az a szöveg tudja hitelesen megszólaltatni, amely esztétikailag rendben van. Tehát elsősorban jó szövegnek kell lennie. Hogyha az irodalom – s ezt nem én találtam ki, nyilván – elkezdi játszani a szolgálóleány szerepét és akár a vallásnak vagy más ideológiáknak válik a szócsövévé – s erre ugye volt számos példa –, akkor maga az esztétikum, az irodalmiság szenved csorbát. Úgyhogy ha a kettő között van kapcsolat az én írásaimban, akkor az semmiképpen nem a hitnek az egy az egyben való megnyilatkozása, sokkal inkább azt gondolom, hogy a törekvéseim, a hinni akarásom. De ez csak akkor lényeges, ha sikerül úgy megformálnom, hogy ez másnak is problémájává váljék. Amennyiben az olvasó nem válik megszólítottá, akkor az nem vers, az magánügy marad.