Négynapos erdélyi turnéra érkezik a Veszprémi Petőfi Színház Kulcskeresők című produkciójának stábja április 18–21. között: április 19-én, kedden két időpontban Sepsiszentgyörgyön, április 20-án, szerdán pedig Csíkszeredában láthatja a közönség a nagy sikerű előadást. A produkcióban színpadra lép Oberfrank Pál, Palásthy Bea, Trokán Anna, Kőrösi Csaba, Módri Györgyi, Nagyhegyesi Zoltán, Keresztes Gábor, Keresztes János és Madár K. Zoltán. Kéri Kitty rendező és Trokán Anna beszél az előadásról, vendégszereplésről, színészi hivatásáról Sarány István kérdéseire válaszolva. [gallery link="file" ids="27483,27485"] – Örkény-darabbal vendégszerepel Csíkszeredában a veszprémi Petőfi Színház. Mi adja a Kulcskeresők időszerűségét, noha a darab az 1970-es években született, más társadalmi-politikai környezetben? Kéri Kitty: Amikor a darabot bemutatták, és Benedek úr több ízben is bezárja az ajtót, méghozzá úgy, hogy bejönni ugyan lehet, de kimenni nem, a rendkívül merész mondatok után, nyilván vágni lehetett a csendet a nézőtéren. Ma éppenséggel lehet elmenni, érdekes módon a fiatal értelmiségi, Bodó is ezt hangoztatja a darab végén, számomra 2015-ben az ő figuráján keresztül döbbenhetünk rá, hogy Örkény István gondolatai mennyire aktuálisak. Nagyon sok fiatal hagyja el az országot, akár tanulási, akár letelepedési céllal. Ez a tendencia, ha nem változik, a társadalom elöregedésével és összetételének változásával járhat. A változás önmagában nem lenne baj, de az az ország , amely nem bánik jól a tehetségeivel és a fiatal generációval, legjobb esetben is csak körbe-körbe jár és nem fejlődik. Engedje meg, hogy Örkény István szavaival válaszoljak: „Arról írok, hogy ilyenek vagyunk mi, magyarok. Van úgy, hogy alábecsüljük magunkat, és akkor elfog egy kisebbrendűségi érzés, van úgy, hogy túlbecsüljük magunkat, és akkor azt álmodjuk, hogy mindent jobban tudunk mindenki másnál...egyetlenegy van nekünk: a tehetségeink. Na már most, hogy ezekkel a tehetségekkel mit kezdjünk, hogy ezekkel jól gazdálkodunk-e , vagy elpocsékoljuk-e, erről szól ez a darab. Pontosabban és konkrétan, hogy az lesz-e minálunk pilóta, aki pilótának való, és fölveszik-e a rádióhoz azt, akit az Isten is rádióriporternek teremtett. Erről szól a Kulcskeresők.” Egyébként ide tartozik a darab végén bejátszott hangfelvétel is, amin tényleg Örkény István hangját halljuk, ő válaszol nekünk negyven év távlatából. Trokán Anna: Jogos kérdés, nyilván azt az aktualitását elvesztette a darab, amit a hetvenes években jelentett, de azt gondolom, hogy a mai világ egyik legjellemzőbb vonásai: a saját problémáink szőnyeg alá söprése, és a felelősség áthárítása a másik emberre – nagyon benne vannak. Sajnos legelőször a másikban keressük a hibát, ha megtaláltuk, ennek örülünk, és a saját langyos kis nyomorúságunkban lustán elvegetálunk. Persze Örkény fantasztikus humorával fűszerezve van ez benne a darabban. – Hogyan lehet a ma embere számára érdekessé tenni egy más korban írt szöveget? Milyen kihívást jelentett ez a rendezőnek? Kéri Kitty: Mindig olyan darabot választok, amikor rendezek, ami a szó szoros értelmében nem veszti el aktualitását, aminek üzenete van a mai ember számára. Érdekes, hogy egy-egy darab más korban mást üzen a nézőnek, de például a Jeanne d’Arc vagy a Titus Andronicus sorai örök érvényűek. Természetesen a színészek számára nehezebb ilyenkor a bonyolultabb szövegek tanulása, de a dramaturgiai munkák alatt figyeltem arra, hogy minél gördülékenyebbé tegyem a szöveget. A nézőt nem kell alábecsülni, amikor a Karinthy Színházban a Tudós nők című Molière-darabot rendeztem, Illyés Gyula fordítását használtam. A rímektől elszokott közönség füle nagyon hamar ráállt és kifejezetten élvezte, hogy nem modernítettük a szöveget, bár az előadást épp a 20-as 30-as évek dzsesszkorszakába helyeztem. – Azt nyilatkozta korábban, hogy szereti Örkény darabjait általában, ezt a művét különösen. Honnan ez a ragaszkodás? Kéri Kitty: A Színművészeti Főiskolán Máté Gábor rendezte, sikeres vizsga volt, nagyon szerettük. Erikát, a szomszéd nőt játszottam benne. Ez volt az egyik kedvenc szerepem. Lubickoltam benne, a komoly és gyomorremegős vizsgák után óriási élmény volt, amikor például Molnár Piroska és Törőcsik Mari is ott ült a főiskolai teremben és megnézték. Örkényt pedig a középiskola alatt szerettem meg, most is előveszem, de a fiam kezébe is adtam már. – A színpadkép az Ön elképzelése, ötlete alapján egy nagy doboz, ebbe zárták – skatulyázták, vagy Örkényesen: dobozolták – a karaktereket. Véletlen a Tóthékra való utalás? Kéri Kitty: Nem ebből indultam ki, de nyilván tudat alatt ez is benne van. Be vagyunk dobozolva. Az emberek hozzászoktak a dobozokhoz. Dobozokban élünk, dobozokban dolgozunk, dobozokat vezetünk, az ételeinket is dobozokban tároljuk, esténként dobozokban nézzük, hogy mi történik a nagyvilágban, dobozokba fekszünk le aludni, dobozokban imádkozunk és életünket is egy dobozban fejezzük be. Dobozokba soroljuk egymást és magunkat, hiszen olyan egyszerű címkéket aggatni a másikra. S ha már egyszer bent reked egyben, nagyon nehezen törhet ki belőle az ember. De az esetek többségében saját döntéseink alapján vállaljuk, hogy inkább a dobozunkon belül maradjunk, mert a dobozon túl mutató világ és a szabadság túl bonyolult, túl kockázatos, túl sok felelősséggel járna. Örkény István „álmodó” magyarjainak története egy lakásban, tehát egy dobozban játszódik, ahonnan nincs kiút. Majd amikor mégis ott a szabadulás lehetősége, ők mégis azt választják, hogy a dobozon belül maradjanak. A közönség, amely remélhetőleg jó humorérzékkel szembesül saját gyengeségeivel és önbecsapásaival, szintén egy dobozban ül, a színházban. Ha ki akarunk szakadni saját, megszokott dobozainkból, akkor felcseréljük egy másik dobozra. Ez a szórakozás, a változás illúziója. Hogy önmagunkban keressük az igazi változás lehetőségét, hogy szembesüljünk magunkkal, kudarcainkkal és esetleg így tanuljunk belőlük, ahhoz már nagyobb bátorság szükséges. – Valóban hajlamosak vagyunk arra, hogy egymást és önmagunkat beskatulyázzuk, s képtelenek vagyunk ebből kitörni? Trokán Anna: Hát persze, erről szól ma a darab. A legnehezebb tükörbe néznünk, és ezért álarcot hordunk, és azon keresztül torznak látjuk a többi embert is. – Milyen feladatok elé állította Önt ez a darab? Katinka szerepe hogyan viszonyul kedvenc szerepeihez? Trokán Anna: Katinka szerepe kicsit a régebbi önmagamra emlékeztet, az okoskodó, mindent jobban tudó, ám nagyon érzékeny fiatal lányra, aki végül ugyanazokat a „mentális” hibákat követi el, amit az anyja. Sokat tanultam tőle, hogy mit hogyan ne csináljak. – A beszámolók szerint sikerrel mutatták be Magyarország-szerte a produkciót. Milyen elvárásokkal jönnek vele Erdélybe? Kéri Kitty: Főiskolásként olyan szerencsénk volt, hogy többször is járhattunk Marosvásárhelyen, találkoztunk más főiskolásokkal, bemutattuk a vizsgáinkat egymásnak és a közönségnek. Kincses Elemér hívott is akkor játszani, de a tanulmányaim miatt nem engedtek. Maradtak kapcsolatok a párhuzamos színészhallgatókkal, bár ma már inkább a közösségi oldalakon követjük egymást. Nagyon jó emlékeim vannak, azóta nem jártam Erdélyben, és már izgatottan számolom a napokat. Kíváncsian várom a közönség reakcióját. Trokán Anna: Még nem volt alkalmam az erdélyi közönség előtt játszani, nézőként találkoztam az erdélyi színjátszással. Nekem személy szerint nincsenek elvárásaim, borzasztóan örülök, hogy végre újra Erdélybe látogathatok, hiszen nagyon régen jártam ott, és régóta tervezem a látogatást. Remélem, örömet tudunk szerezni a helyi közönségnek. Persze, kicsit izgulunk is, mivel az erdélyi magyar is és a román színjátszás is legendás. – Sikeres színészcsaládból származik, édesapja Trokán Péter, édesanyja Papadimitriu Athina. A pályaválasztásban mennyire befolyásolta a szülők hivatása? S mennyiben jelentett előnyt, netán hátrányt, többlet-elvárást az, hogy híres, ismert szülők gyermeke? Trokán Anna: Sem előnyt, sem hátrányt nem jelentett. Az elején féltem tőle, de alaptalannak bizonyult. Ahhoz, hogy ezt a pályát választottam, annyi közük volt, hogy általuk rengeteget voltam színházban, és beleszerettem. Nagyon megijedtek, hogy ezt a pályát választottam, mert sok szempontból nagyon nehéz. De azt hiszem, mostanra már megbékéltek vele, és talán örülnek is neki.