A keresdi Bethlen-kastélyt Erdély legszebb reneszánsz kastélyának tartják. Nemrégiben ott járt munkatársunk, Simó Márton, élményeit riportban osztja meg olvasóinkkal.

Pár éve, amióta Csaba testvér alapítványa kezelésbe vette a Bethlen-kastélyt (2014), szívesen megyek Keresdre. Nagyjából tavaly ilyenkor jártam itt legutóbb. Egyrészt tudom, hogy folytatódik a felújítás, ásatások is zajlanak, másrészt kíváncsi voltam arra a múlt hét végén, hogy milyen a székelyudvarhelyi Arany Griff Rend péntek–szombat–vasárnapra tervezett edzőtábora. Az is igaz, hogy vinnem kellett a fiamnak egy láncinget, aki Griff. A sátrak már álltak, itt-ott leszúrt fáklyák, ponyva alá behelyezett ebédlőasztal és glédába állított fegyverek jelezték, hogy a vitéz hölgyek és urak átvették a terepet, s ha szándékuk nem is a védelem maga, de annál inkább a békés testi-lelki torna, amely a mikroszkopikus ragadozó ellen folyó küzdelem közepette arra is szolgál – hogy kellő távolságtartással – megmaradjon bennük a csapatszellem, hogy ne hulljanak, ne széledjenek szét, hiszen a magányos harcosnak, lovagnak lenni évszázadokkal ezelőtt sem volt túl szerencsés, s ma sem az, és nem javallott az elkövetkező időkre sem.
Itt-ott fegyvercsörgést hallani. Sashalmi-Fekete Tamást, a Griffek első emberét az első pillanatban nem látjuk. Egyszer aztán meglebben a kék-fehér hadvezéri – vagy bár parancsnoki – sátor bejáratánál a vászonlap, és előjön. Nem harci díszben, hanem korhű nadrágban, épp készülődik a délutáni fegyverforgatásra.

Pénteken, a kora délutáni órákban rövid futózápor volt a környéken, így egyáltalán nem haszontalan az esőtől és verítéktől átnedvesedett gúnyát frissre cserélni.
Öltözködés közben beszélgetünk.
– Sokáig nem tudtunk összegyűlni, de most itt vagyunk, lándzsa- vagy kardnyújtásnyira egymástól. És különben: sisak van rajtunk meg arcvédő rostély. Egyébként máskor is nyitott térben szoktunk összegyűlni, kivételt képez a zene és a tánc, hiszen ahogyan foglalkozunk a középkori harcművészettel, ugyanúgy gyakoroljuk a reneszánsz, vagy éppenséggel a kuruc kori táncokat, dalokat. Azt az oldalát, amely úgymond kevésbé biztonságos, csak módjával, egyenként, illetve kis csoportokkal műveljük, azok táncolnak-énekelnek, akik rokonok, testvérek, és egyazon háztartásban élnek. Számunkra maga a táborkiépítés is szép és fontos feladat. Akárcsak a főzés, hiszen az a gyakorlat honosodott meg az egyesületünkben, hogy táborozáskor legalább napi egy alkalommal „korhű” menüt állítunk össze.
Mindjárt megkérdezzük, hogy számukra milyen az esztendő, hiszen több mint biztos, hogy jóval visszafogottabb, mint a korábbiak. Az elmúlt egy-két évben tanúi lehettünk, hogy távolabbi vidékekre eljutott a hírük, s ők maguk is megfordultak a Kárpát-medence különböző szegleteiben, a szomszédos országokban is… Csakhogy…
– Minden fellépésünket visszamondtuk. Egyébként ez az év kiemelkedő lett volna. Az esztendő elején sokat kellett gondolkodni azon, hogy teljesíthessük a meghívásokat. Kezdetben eléggé zsúfolt volt a határidőnaplónk. Hát… Ez van. Így történt… Nem mentünk sehová. Szörényvárra, Nagyváradra is készültünk, a Szent László Napokra, illetve számos város- és falunapi rendezvényre Hargita, Maros és Kovászna megyében… Nyíregyházára, Máriapócsra talán eljutunk szeptemberben, csökkentett létszámmal, de inkább egy-egy előadással. Mindenképp kiugró lett volna a 2020-as év, mind a tudásunk, mind a felszerelésünk tekintetében is. Komoly beruházásunk volt a frissen megvásárolt kisbusz, amelyet nem tudunk kihasználni. Keresdre viszont azzal szállíthattuk a felszerelésünk és »csapataink« egy részét, a többit személygépkocsikkal… Nagy csoda, hogy most tizenketten el tudtunk jönni. Ami viszont komoly hiányosság, hogy februárban tizenegy újoncot kívántunk felkészíteni és erőnléti, illetve elméleti szinten vizsgáztatni májusban, sajnos ez is elmaradt. Júniusban valamelyest fellélegeztünk, de akkor következett az újabb bizonytalanság, ismét növekedtek a jelentett esetszámok, közben elkezdődött a szabadságolások és a vakáció időszaka. Valóságos csoda, hogy felnőtt csoportommal, ezzel a tizenkét emberrel, akik munkahelyekről, egyetemekről, többen külföldről hazatérve, a mostoha körülmények dacára is vállalták a jelenlétet. Csapatépítés ez a javából, a szétszórattatásban és az elszigeteltségben segít. Így vagyunk, így lehetünk az élő Arany Griff Rend. Csapat és egyesület. Ha sikerül összegyűlnünk.

Régészekkel a falak között
Zólya Levente és Asztalos István régészek és elszánt „Griffek”. Ők egy kicsit más szemmel, mélyebb szakmai rálátással közelednek a műemlék épülethez. Zólya Levente középkorral foglalkozó régész, több kutatáson vett részt, amelyek során az Árpád-korban épült udvarhelyszéki templomok és temetők feltárását érintették, újabban pedig a Szent László Alapítvány megbízottjaként – ez a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba és munkatársai által 2020 júliusában életre hívott és bejegyzett szervezet – abban érintett, hogy a tulajdonukban levő, illetve kezelésükbe vont műemlék- jellegű objektumok feltárása, konzerválása és restaurálása, illetve további hasznosítása szakszerűen, a legnagyobb figyelemmel és hozzáértéssel történjék.
Amikor Leventével elindulunk a hátsó, a déli falban levő „cselédkapu”-nak nevezett kijárat felé, mindjárt mondja, hogy az itt látható két téglalap alakú falmaradványok a másodlagosan épített konyhákhoz tartoztak.
– Ez 19. századi hozzáépítés, de erős a gyanúm, hogy az alap még 18. századi. Kezdetben nem konyhai rendeltetése volt, hanem valami más. Amikor ezt a magas falat és az olasz bástyát elkészítették, akkor a védelmi funkció már idejétmúlt volt. Egy közepes ágyú is simán átütötte volna. Azt gyanítom, hogy csak egyfajta státuszszimbólumnak készült, amellyel megmutatták a Bethlenek, hogy nekik mekkora várkastélyuk van, és valóban az, Erdélyben talán a legimpozánsabb. Viszont amikor Bethlen Elek ezeket elkészítteti, a falvastagság viszonylag igencsak szerény, 120–150 cm közötti. Másik érdekesség, hogy az 1670–80-as években, amikor készültek, fontosnak tartottak bizonyos kényelmi funkciókat. A bástyafalakban, amelyeknek nagyon erőseknek, masszívak kellene lenniük, latrinacsatornákat képeznek ki. Legalább ötöt ma is lehet azonosítani. Nekünk, akiknek vízöblítéses illemhely van a lakásunkban, nem tűnik annyira luxusnak, de abban a korban ez volt a non plus ultra. A kastélyépítés történetével több problémánk is van. A 16. század előttről alig tudunk valamit. Keresdet mint települést először a 14. században említik (1305), ekkor már birtokviták tárgya, de már a Bethlen-családon belül. Tényleg, nagyon ritka ez Erdély történetében, végig az övék, hiszen sok minden függött a „konjunktúrától”, a koronához, a fejedelemhez kapcsolódó viszonytól. Ez a tény – bár nincs ezt megerősítő forrásunk – jelzi, hogy nagyon fontos volt számukra. Egyfajta ékkőként, birtokközpontként tartották számon. Viszont közvetett források vannak, és a mostani ásatások is megerősítettek abban, hogy a 14. század végétől, a 15. elejétől akár osztják is a birtokot egymás között, de mindig Bethlen-érdekeltségű. Tudjuk, hogy Bethlen Miklós és fia, Márk is építkezik a 15. században, csak azt nem tudjuk, hogy mit. A források a 16. századtól kezdnek sokasodni; Bethlen György a század közepén, és Bethlen Mihály a század végén a meglévő építményeket bővíti. Csak ekkor sem tudjuk meg, hogy ezek a feljegyzések pontosan mire vonatkoznak.

A régi, a loggiás Mihály-szárny
Az épületegyüttes legvitatottabb része, hiszen amennyiben a Bethleneké volt a hely, és az volt, akkor itt kellett lennie a korábbi udvarháznak. Feltételezhető, hogy az idetartozó Keresd faluban a birtokon dolgozó jobbágyok laktak. Néhány mesterember, aki konkrétan a kastélynak dolgozott, a mostani parkban. Ott áll a kertész egykori háza, és azt is tudjuk – bár elbontották –, hogy hol volt a kovács lakása. Lehettek más foglalkozásúak is, asztalosok, ácsok, szabók, akikről feltételezhető, hogy épp szászok lehettek. Egyébként a falu régi struktúrája is azt mutatja, hogy eltért a környező szász falvakétól. Kialakultak az évszázadok során a külön román és szász falurészek, a cigánysor. [1850-ben az 1357 lakosból 530 román, 517 német, 159 cigány és 51 magyar, de élt itt még 100 egyéb nemzetiségű; 1992-ben 687 főből 388 románt, 157 németet, 110 cigányt és 32 magyart számoltak. Napjainkban a 608 főből 30-nál kevesebb a magyar.] A közeli Bese igazi szabad szász falu képét mutatta évszáza­dokon át, bár a környező területek többnyire a Bethleneké voltak. Feltételezhető, hogy az egy, a birtok ügyeit intéző, kereskedő, iparos, kézműves falu lehetett. Román jobbágyok kevésbé élhettek itt a kezdeti időkben – a 14. és a 15. századokban –, hanem vlachok, akiket tévesen emlegetnek a románok, oláhok elődjeként vagy rokonaként, egy olyan szláv gyökerű etnikum volt, amely sokáig jelen van az egész Kárpát-medencében, de ebben most ne mélyedjünk el…
– A Mihály-szárnyon is jól látszik, hogy több részletben épült. A loggiás tornác, az emeleti rész későbbi eredetű lehet, ez legkorábban a 16. század második felében készülhetett el. Nem másodlagos beépítés. Az ötletet hozták távolabbi vidékekről, hiszen vannak rá analógiák, szeretik a sárospatakihoz hasonlítani. A kő nem volt hiánycikk itt, egészen a közelmúltig működtek a szomszédságban kőbányák. Igaz ugyan, hogy találunk vörösandezit-elemeket is, amelyből nincsen lelőhely a környéken, de a jólét, a kiművelt ízlés akkor sem ismert határokat. Az ablakkeretek – véleményem szerint – mind Bethlen Elek építkezéseiből származnak, azaz 17. századiak. Az Öregtorony annyira változatos és sokrétű, hogy építését időzíteni sem merem a mostani tudásom alapján. A keleti szárny tulajdonképpen a legfiatalabb. Amikor ez elkészül, nyilvánvaló, hogy a kastélynak már nincs védelmi rendeltetése. Ezeket a helyiségeket is kényelmi célokra igyekeznek hasznosítani. Erre szép példa az északkeleti olaszbástya. Ebbe kerül Elek idejében az „asszonyok háza”. Kényelmes, nagyon előkelő… Ha rövid idő alatt látogatjuk végig a kastélyt, akkor itt már rá is térhetünk a 20. század történéseire. Ez egy kissé szomorú. A kastélyt 1948-ig lakhatta a Bethlen-család. Az államosítás után több funkciót is betöltött. Volt itt óvoda, napközi, a déli falakon kívül pedig gabonaraktár. Van egy 1962-ből származó felmérés, amelyen még egyértelműen látható a kaputorony, mellette a „nyerges háza” – ha mondhatom így –, megvannak bent a cserépkályhák és az értékes bútorzat egy része is. Biztos, hogy eredményekkel járna egy olyan gyűjtésfelhívás, amellyel vissza lehetne szerezni a berendezési tárgyak egy részét. Olvastam ilyen próbálkozásokról Erdély más vidékein, más hányatott sorsú kúriák és kastélyok esetében, és tudom, hogy elég szép eredményekkel jártak.
Visszatérve a 20. század viharaira: ez az állapot jórészt az 1970-es évek elejéig maradt fenn, amikor az akkori idők udvari filmrendezője, a Ceuşescu által is kedvelt Sergiu Nicolaescu (1930–2013) kölcsönkérte és a déli szárny tetőszerkezetét felgyújtatta a Mihály vajdáról készült szuperprodukció kedvéért (Mihai Viteazu, 1971, 203’), amelyben körülbelül tizenhárom másodpercen át valóban látható, hogy a több száz éves, eredeti szarvazatból álló és eredeti fedéllel rendelkező keresdi „Bethlen-installáció” milyen szépen ég! És nemcsak egy szárny, hanem az egész kastély... Ezt követően mintegy harminc évig jórészt fedél nélkül várta az épületegyüttes a szebb jövőt, amely még most sem jött el igazán… Egyébként volt itt olyan párttitkár az átkosban, aki ajánlotta az építkezőknek anno, hogy nyugodtan vihetnek a kastély köveiből az alapozáshoz, a betonba, tölteléknek.

Hogyan tovább?
Lehetett hallani arról, hogy a Dévai Szent Ferenc Alapítvány szállodát, rendezvényközpontot, saját neveltjei és más hátrányos helyzetű gyermekek számára üdülőközpontot hozna itt létre. Egyéként létezik egy kis belső udvar, amelyet kisebb táboroztatásra már használnak is a Böjte-féle intézmények. Kiscsoportos, minimalista, elsősorban kikapcsolódásra és közösségépítésre jó… Idén még arra is csak nagy körültekintéssel vállalkozhatnak a nevelők.
Zólya Levente ekkor már menedzserként szólal meg. Ez a Szent László Alapítványnál betöltött szerepéből fakad. Elmondja, hogy az Elek-szárny hamarosan olyan állapotba kerül, hogy lehet benne vendégeket fogadni. Ő maga egy kulturális rendezvényközpont és diszkréten igényes vendéglátóhely kombinációjaként tudja elképzelni azt a negyvenvalahány évet, amíg Böjte Csaba alapítványa van a falakon belül. Nyilván, lennének benne étkezők, más kiszolgáló részek.
– Az ingatlanhasznosítás mellett a munkánkban benne lesz, benne van az erdélyi magyar kulturális örökségvédelem is. Az én nézetem szerint ez még a műemlék idegenforgalmi hasznosításánál is fontosabb. De a fő érték maga a kastély.

Távozóban – mielőtt elhagynánk Keresdet
Lett volna még egy kérdésünk. Mégpedig az, hogy helytálló-e a feltételezés, miszerint ebben a kápolnában – amely az asszonyok háza földszintjét, inkább alagsorát képezi, s amelyet ma „visszafoglalt” a római katolikus anyaszentegyház – tartották volna már 1564 előtt az első magyar nyelvű református istentiszteletet Erdélyben? Biztos, hogy a „konkrét” reformáció az igehirdetés szintjén is egyszer, valahol, valamikor elkezdődött. Lehet, hogy épp a keresdi Bethlen-kastélyban… Megnyugtató választ Zólya Levente sem tudott adni, régészként-történészként szólalt meg: vannak ilyen feljegyzések, de nem áll rendelkezésre még a biztos forrás.
Mielőtt távoznánk, váltunk pár szót a „Keresd várkapitánya Béla”, civilben Szőts Béla nevű úrral, aki élettársával, Ferencz Klárával együtt felügyeli a kastélyt és a hozzá tartozó gazdaságot, amelyben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány felnőtt vagy ahhoz közeledő korú neveltjei közül néhányan félig dolgozva, félig szórakozva ismerkedhetnek a vidéki élet, az állattartás és növénytermesztés, a kertgondozás szépségeivel. Nem is kell nagyon csábítani őket a Griffek közé. Amikor tehetik, átnéznek Sashalmi-Fekete Tamásék sátortáborába. Egyébként vonzódnak a középkor iránt. Korhű öltözékük is van, amellyel imitálni, erősíteni lehet Keresd várkastélyának történelmi hangulatát.
Béla várkapitány úr mesélte, hogy minap betért hozzá kétautónyi többségi látogató. Mesélt nekik a várról és a több mint hétszáz évről, amelynek java a Bethlenekkel telt Keresden. Egyik apuka megkérdezte, hogy hol voltak akkor a románok? Hol voltak a fejedelemségek? Hol a Regát? Hol volt Románia? Erre Béla csak annyit mondott: sehol. A másik családapa kicsivel több történelmet olvashatott, konyított a nem kincstári standardhoz is, mert mindjárt megerősítette, s megnyugtatta a társát: nem voltunk itt.