Egymás mellé állítva, sorban állnak a polcokra pakolva az LCD-tévék, alaplapok és egyéb alkatrészek, mikor Gelei Attila televíziószerelő műhelyébe érkezünk. Elsőre nem könnyű a készülékekből áradó műanyagillatot megszokni, főleg, ha égett szag és forrasztás füstje is társul hozzá. Mint utólag kiderült, ez a legjelentéktelenebb dolog, amihez az elektronikai cikkeket szervizelő személynek hozzá kell szoknia, fontosabb a pontos munkavégzés, az aprólékos és finom mozdulatok elsajátítása, kivitelezése.
A szűkösnek tűnő műhelybe toppanva kicsit olyan érzés tölt el, mintha a mesebeli susztermanók otthonába csöppenne a látogató, ahol ezer meg ezer varázslatos szerszám és eszköz vár arra, hogy újra életre keltsenek egy tárgyat, és amelyekről a laikusoknak fogalma sincs, hogy miként kell azokat hasz­nál­ni. A kívülálló ál­mél­ko­dá­sával pattogott tekintetünk a finom mérőműszerekről a polcokra, a tekervényes alaplapokra, digitális mikroszkópra és tűhegyvékony csipeszekre. Ge­­lei, elmondása szerint, már gyerekkorában rajongott az elektromos készülékekért, és ez a szenvedélye a mai napig nem hagyott alább.

– Tizenhárom éves voltam, mikor vettem egy összerakható orosz rádiót. Akkor darabokban adták, így tekercselni és forrasztani is kellett, de az volt életem első munkája

– emlékezett vissza.

Kártya váltotta a „bolgár antennát”

Ami a televíziózás történetét illeti, Gelei elmondta, hogy a környéken a rendszerváltás után nőtt a kereslet a televíziók iránt, így a munka is több lett utána.

– A szocializmus idején a gyengébb, fekete‑fehér, lámpás tévéken lehetett a műsorokat nézni, de ezek pont annyira voltak tartósak, mint amennyire változatos volt az akkori műsorkínálat. Aztán jöttek a nagy doboztévék, amelyek
harminc- vagy negyven kilósak is lehettek, majd kezdték szép számban behozni az osztrákoktól az újabb és újabb televíziókat, melyek már sokkal minőségibbek voltak és tovább is bírták

– vázolta, hozzátéve, hogy tartósság és minőség szempontjából máig a képcsöves televíziók bizonyultak a legjobbnak. 

Gelei szerint, bár látszik a különbség a mostani LCD- és a korábbi képcsöves színes tévék között – mivel a képminőség mára sokat fejlődött –, de mint felhívta a figyelmet, ezt nagyban befolyásolja, hogy míg a képcsövesek analóg műsorokat közvetítettek, a mai készülékek digitálisan végzik ugyanazt. 

– A különbséghez az is hozzátartozik, hogy míg a mostani képernyők pixelekből, a régi katódsugaras tévék színes vonalakból alkotott képet közvetítenek

– mondta, hozzáfűzve, hogy mára már csak digitális kártyával vagy dobozmodullal lehet adásokat nézni, régebb elég volt hozzá egy bolgár antenna.
Gelei szerint a jelenkori televíziókészülékek kiszolgálják az igényeket, szórakoztatóvá és egyszerűbbé teszik a felhasználók élményszerzését, csakhogy hátulütői is vannak bőven.

– Néhány évvel ezelőtt azt mondtam az embereknek, akik lapostévét akartak venni és ki akarták dobni a képcsövest, hogy ne tegyék, inkább rakják félre, mert jó lehet még. Ma azzal szembesülünk, hogy márkafüggetlenül mindenik tévé gyenge minőségű, és az újonnan vásárolt, még garanciás televíziók két‑három éven belül a szervizben vagy a kukában kötnek ki

– hangsúlyozta, megjegyezve, hogy a képcsöves televíziók korábban több tíz évet is működtek szervizelés nélkül.

LED-lámpás hulladékok és plazmás fűtőtestek

Geleihez már régóta nem visznek javítani képcsöves és nagy „doboztévéket”, de laposakat annál többet, gyakrabban, és sokszor nincs már mit kezdeni velük. Mivel a műhelyben nem volt képcsöves televízió, egy LCD-tévén szemléltette, hogy hogyan is működött, mi volt más a régi és mai televíziók szerkezeti összetételében és azok javításában.

– A régi tévékben minden külön modulokra volt felosztva, ezért az alaplapjuk is sokkal nagyobb volt. De ugyanúgy voltak biztosítékok, diódák, trafó és tranzisztor is azokon, mint az újakon, viszont a képernyőt nem LED-lámpákkal világították meg, hanem huszonnyolcezer volt feszültséggel, ami egy sorkimenő transzformátoron keresztül táplálta a képernyőt.

A szakember szerint, bár meghökkentő lehet a feszültség mértéke, mivel kevés amperrel működik, nem ráz nagyon. – Volt eset, hogy az ujjamat meglyukasztotta ez a feszültség, de ami a konnektorból jön, jobban megüt – fűzte hozzá. A szerelő azt is elmondta, hogy esetenként, ha le is estek a műhelyasztalról a régi tévék, a vastag képernyőüveg miatt nem törtek össze, ehhez képest elég kicsit ujjal megkoppantani egy mai LCD-kijelzőt, és már megreped, vagy összefut rajta a kép.

– Nagyon sokan jártak úgy, hogy fél kézzel megfogták a tévét, hogy a falra tegyék fel, és ahogy megnyomták a képernyőjét, el is törött. Annak idején sokkal strapabíróbbak voltak a készülékek, napjainkban, amint lejár a garanciája egy tévének, már itt van nálunk a műhelyben

– folytatta Gelei, kiemelve, hogy a televíziógyártás napjainkban egyre inkább a fogyasztásra van kiélezve. 

Röviden az OLED- és a plazmatelevíziókról is mesélt a szakember, előbbi, mint elmondta, jelenleg keresett és piacos cikknek számít, de az életideje ennek sem hosszú, ráadásul, mivel a képernyőben integrált LED-lámpák vannak, azok meghibásodása esetén az egész tévét cserélni kell. A plazmatévéknél a nagy fogyasztásra hívta fel a figyelmet, mivel egy‑egy készülék ötszáz wattos is lehet, ráadásul a javításuk is költségesebb az alkotóelemeik miatt.

– A nagy fogyasztásnak nem mellesleg van hozadéka is. Rendesen lehet melegedni a képernyő előtt, mivel nagyon kimelegedik a használat során

– így a szerelő.

Amit nem lehet javítani

A szakember a televíziók leggyakoribb meghibásodásairól beszámolva elmondta, hogy régebben a tápegységek meghibásodása, a villámcsapások okozta hibák voltak a leggyakoribb gondok, mára a paletta bővült, sőt a gyártócégek is „kiokosodtak”.

– A gyártók több minőségben állítják elő a termékeket és azokhoz az alkatrészeket. Ez onnan is látszik, hogy amikor alkatrészt rendelek, visszakérdeznek, hogy A, B vagy C kategóriás elemet szeretnék kérni. A televíziókat szétszedve is láthatók a minőségi különbségek, például árulkodó jel lehet, hogy az alaplapon kisebbek a biztosítékok, melyek korábban elrobbanhatnak, ezzel károsítva az alaplap más részeit is

– avatott be Gelei, akinek meggyőződése, hogy országunkban javarészt az olcsóbb, alacsonyabb minőségű készülékeket árusítják. 

A szerelő szerint a televíziók meghibásodásaival eddig fel tudták venni úgy a harcot, hogy a készüléket megérje megjavíttatni, mert főként olyan problémák merültek fel, amelyek néhány alkatrész átszerelésével és forrasztással orvosolhatók voltak. Csakhogy Gelei szerint a piaci mozgást nem segíti elő a szerelők tevékenysége, így a lejtőn még lennebb csúszott a minőség.

– Az a hiba, ami javíthatatlan, és érdemesebb új készüléket vásárolni, az a képernyő meghibásodása. Egyre több tévét hoznak ide úgy, hogy nincsenek kétévesek, de már a képernyőjük meghibásodott. Nos, ilyen esetben a tulajdonosnak és a szerelőnek is jobb, ha a készülék a kukában végzi

– mondta, kifejtve, hogy ilyen esetben mind a javítási időt, mind az anyagi vonzatát tekintve észszerűbb új készüléket vásárolni.

De mi a szakma titka?

Az LCD- tévé szétszedése so­rán vált teljesen bizonyossá, hogy ez tipikusan azon munkák közé tartozik, ahol a gyakorlat és a tapasztalat elengedhetetlen. Mint a folyamatból is kiderült, a mostani tévék felépítése és szétszerelése egyszerűnek tűnik, csakhogy a hiba felfedezése, a precíz és aprólékos forrasztások elvégzése, de még egy‑egy csatlakoztató szétválasztása is embert próbáló feladat. 

A tévé szétszerelése után egy alaplapon igyekeztünk for­rasz­tásokat végezni, ám csak nagyítóval lehet szép munkát végezve kicserélni a meghibásodott elemeket. Egyszerre figyelni a monitort, csipesszel tartani a kicserélendő elemet és helyén kezelni a forrasztópálcát korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. És ha mégis sikerült elsajátítani a mozdulatokat, a technikát, még hátravannak a tesztelések és a mérések, melyek nélkül csak vaktában dolgozik az ember. 
Összességében véve, hosszú út vezet az első csavar leszedésétől az esti filmig, ami áramütésekkel, bonyodalmakkal és türelemmel van kikövezve.