Egy hétfői napon ne­ki­ve­sel­ked­tünk, hogy elsajátítsuk a láb­be­li­ké­szí­tés, cipőjavítás mesterségét. Kaptafát ragadtunk, bőrt varrtunk, talpat csiszoltunk, csizma sarkából kiszedtük a régi, rozsdás szeget, de hiába volt az igyekezet, a szakma megtanulásához hosszú évek kitartása szükségeltetik. Gráncsa Miklós is sokáig inaskodott édesapja mellett, aki szintén cipész – idősebb Gráncsának egykor Tap­lo­cán volt műhelye, amelyet 2017-ben költöztetett a Tudor Vladimirescu ut­cába, és amelynek vezetését 2020-ban adta át teljesen a fiának. A suszterszakma mint kenyérkereső mesterség jószerével családi hagyomány náluk, mert nagybátyja is ezt a mesterséget űzi a Fürdő utcában található műhelyében. Miklós 13 évesen adta a fejét cipészkedésre, az iskola és a tanulás nem volt az ínyére, inkább úgy gondolta, ha ellesi a szakmát, otthagyhatja a tanodát, és még pénzt is kereshet. A most 46 éves mester elárulta, eleinte szégyellte a cipészséget, de idővel megszerette, és most már büszke rá. Megjegyezte, van, akinek nem tetszik a suszter kifejezés, de őt nem zavarja, hisz németül cipészt jelent a szó. Beszélgetésünkben mi is az utóbbi szinonimájaként használjuk. 

Egymásnak adták a kilincset

– Mint minden mesterséget, ezt is szeretni kell. Ha nem szereted a szakmát, ne foglalkozz vele, mert akkor csak monyókolsz

– osztotta meg életbölcseletét a mester. Mű­hely­bé­li eszmecserénket sűrűn abba kellett hagyni, mert a kliensek szinte egymásnak adták a kilincset. Hozták a javítani való cipőjüket, legtöbben talpat cseréltetni, mert ragaszkodnak a számukra kedves vagy kényelmes lábbeli felsőrészéhez, de volt, aki arra látta elérkezettnek az időt, hogy flekket – a cipő sarkát – javíttasson. Nők kézitáskákat is hoztak, ki cipzárcserét óhajtott, ki az elszakadt pánt megvarrását, cseréjét kérte. 

– Sokan térnek be a kis műhelybe ilyen-olyan javítási igényekkel. Van kereslet, igény erre a típusú foglalkozásra. Minden munka egy kihívás, minden javítás más, ezért izgalmas és nem unalmas

– magyarázta a mester. Valamikor tartotta magát a mondás, hogy a szabónak nincs jó ruhája, a suszternek jó cipője, de manapság ez már nem igaz, most már adnak az ilyesmire a szakmabeliek.

Mutasd a cipőd, megmondom, ki vagy

Az eszközökkel is megismerkedtünk. A mester ügyesen és rutinosan bemutatta, mit tud egy tapasztalt kézben a harapófogó, a varróár vagy pücski, a faszegelő ár, a csiszológép, a különböző kések, de speciális festékek is használatosak, és ott a csizmák fényesítéséhez nélkülözhetetlen folyékony viasz. És akkor még nem is beszéltünk a kaptafákról és a nyújtókról – utóbbi kellékekről megtudtuk, hogy tulajdonosuk jobban szereti a kézi nyújtót használni, mert biztonságosabb, a gépi nyújtók könnyen elszakíthatják a cipőt. 

Gráncsa Miklós időnként a Hargita Székely Népi Együttesnek és a Csíki Játékszínnek is dolgozik időnként: nemrég 40 pár táncoscipőt, karaktercipőt vittek be hozzá, hogy koptatót rakjon rájuk. Kemény szárú csizmákat is rendszeresen kell méretre igazítania, vagy éppenséggel flekket cserélni rajtuk. Sokan sokfélén viszonyulnak a lábbelikhez, ki óvja, ki agyonstrapálja, viszont azt tudni kell, hogy a cipő elárulja, milyen ember a gazdája – jegyezte meg a cipész. 
A szakma jövőjével kapcsolatban úgy vélekedik: igény van rá, de utánpótlás nincs, nagyon nehéz inast találni. Bár náluk a cipészkedés családi hagyomány, így sincs ki továbbvigye, mivel Gráncsa Miklósnak lányai vannak – így ő lesz az utolsó cipész a családban. Pedig, mint mondja, akár nők is meg tudnák tanulni a köztudatban férfias foglalkozásnak elkönyvelt mesterséget.