borús égbolt
Kell egy hely
Az 1900-as évek elején egy kisfiú a nagymamájánál töltött nyarak alatt a sütőkemence padlására gyűjtögette össze a faluból a díszített tárgyakat, olyanokat, amelyek neki mint gyermeknek, megtetszettek. Ő ott magának egy kis „múzeumot” rendezett be. A sors fintora, hogy egy nagypénteki napon a nagymamája kalácsot akart sütni, behevített a kemencébe, s egy kipattant szikrától leégett az egész sütőház, gyűjteményestől együtt, csak a vastárgyak maradtak meg, de aztán a gyermek igyekezett pótolni ezeket.
A kisfiú felnőtt, de sose hagyott fel azzal a gondolattal, hogy a kallódó értékeket megmentse, összegyűjtse addig, amíg már alig lehetett járni ezektől a lakásukban. Ekkor megszületett a gondolat, hogy a gyűjteményt meg kell mutatni másoknak is, létre kell hozni egy múzeumot. Ebben a gondolatban őt sokan támogatták, és az akkori vezetőktől megkapta a korábban ebek harmincadjára hagyott csernátoni Damokos Gyula-féle udvarházat és kertjét, ahol – meggyőződésem, nem kevés munkával – létrehozhatta az intézményt, melyet ma csernátoni Haszmann Pál Múzeumként ismerünk, és büszkén mutatunk meg a Székelyföldre érkező vendégeinknek.
Ez a történet jutott eszembe, amikor a parajdi nyugalmazott óvó néniről olvastam, akivel ahelyett, hogy leültek volna beszélgetni arról, hol lenne a legmegfelelőbb helye az általa összegyűjtött néprajzi értékeknek, szigorúan és határozottan felszólítottak: ürítse ki a termet. Az a szomorú, hogy a hivatalos kommunikációból hiányzik a kampányban oly sokat hangoztatott egyeztetés, megbeszélés, közös megoldáskeresés, az értékek és hagyományok ápolásának és átörökítésének fontossága. Hiszen ezek csak szavak, nem kell nekik külön kiállítótér. A tárgyak mások, és csak bízni tudok benne, hogy talán most is vannak vezetők, akik ha nem is fényes palotát, de méltó helyet biztosítanak számukra.
Háromszéki Eszter
