Minap valamiért kedvem szottyant Kosztolányi-novellákat olvasni. Pontosabban újraolvasni, mert valamikor régen már olvastam néhányat. Na jó, a néhánynál azért többet. Egész pontosan az Esti Kornélhoz támadt gusztusom. Annak is a negyedik fejezetéhez. Ez az, melyben régi barátjával a „becsületes városba” tesz kirándulást. Becsületes városban ugyanis mindenki fájdalmasan őszinte. Kosztolányi eleinte lelkesedik is érte. Például a Bérenc című újság címlapjáért, ahol ez áll: „Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le...” Ez ám az őszinteség, igaz? De mégiscsak az a vége, hogy az udvariaskodó írót kitoloncolja a polgármester a városból. Le is vonja a megfelelő következtetést, amikor visszatér saját világába: „Be kell vallanom, hogy itten mégiscsak jobb. Mert ha az ottani és itteni emberek körülbelül egyformák, az itteniek javára sok mindent föl lehet hozni. Többek közt azt, hogy ezek itten néha legalább színesen, kellemesen hazudnak egymásnak.” Elgondolkodtató napjainkban is, nem? Természetesen senkit sem arra akarok biztatni, hogy ha kell, ha nem, hazudjon vagy álszenteskedjen. Ha egy mód van rá, az ilyesmit mellőzzük! Nem finom szokás. Mégis néha kerülünk olyan helyzetbe, mint Kukucsi Fodor Sándor meséjében, amikor megsérti Nyulat azzal, hogy egyenesen megmondja neki, hogy tele van bolhával. Győzött az igazság, de milyen áron? Ugye? Ha belegondolunk, néha mi magunk is kerülünk ilyen helyzetbe. Például épp egy kicsit csalódunk egyik ismerősünkben, de valamiért ezt mégsem akaródzik az orrára kötni. Mégiscsak jobb a békesség, hiába bosszantja valami az ember fiát. Pláne, ha tapasztalatból tudja, hogy az a bosszúság idővel úgyis elmúlik. Mit tehet ilyenkor az ember? Ködösít, témát vált, ha kell, tagad, mert az, ami bosszantja, nem ér annyit, hogy konfliktust vállaljon érte. Pláne, ha csalódottságunk oka inkább abban rejlik, hogy többet feltételeztünk embertársunkról, mint amire valójában képes. Szegény nem tehet arról, hogy felülbecsültük. Valószínűleg nem is értené, hogy mi bajunk van vele. Ilyenkor jön kapóra a kegyes hazugság. Akadnak ugyanis olyan igazságok is, amelyeket nem biztos, hogy érdemes elmondani, mert nem lesz tőle jobb a világ. Ha pedig legfeljebb annyit tudunk elérni, hogy végleg elveszítjük felebarátunk jóindulatát, akkor pláne nem érdemes kibontani az igazság minden részletét. Ne értsenek félre! Nem azt akarom mondani, hogy innentől kezdve mindent el kell hallgatni. Az igazság az esetek többségében egyszerű és célszerű, no meg kényelmes megoldás, ha felebarátainkkal cserélünk eszmét. A kivételről beszéltem, amely erősíti a szabályt. Megszívlelendő Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófus bölcs tanácsa: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”

Kiss Előd-Gergely