Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra. [dropcap]A[/dropcap] nővérem is közben sokfelé hányódott, elkerült egy sepsiszéki távoli rokon falusi paphoz, akik gyermektelenek voltak, s mint olyanok, nem bírták a nővérem „csintalankodásait”. Visszavitték a székelykeresztúri bátyánkhoz, onnan újra elvitte egy székelyudvarhelyi gyermektelen házaspár. A sok gyermekkori hányattatásnak eredményeként mindkét testvérem idegrendszere már gyermekkorukban annyira legyengült, hogy öngyilkosságba menekültek az életük további nehézsége elől. Amikor nagynénénk hazakerült Magyarországról, először csak az öcsémet vette magához, én továbbra is Kolozsváron maradtam. Bár az öcsém iránti gondoskodás igen nagy gondot jelentett számomra, mégis nagyon hiányzott nekem, mert nem volt, akinek őszintén nyilatkozhattam volna, bár nem sokat segített rajtam. Szegény annyira gyenge, gyámoltalan meg alultáplált volt, hogy az ő részére is én kellett előteremtsem a betevő falatot olyankor, amikor otthon nem adtak nekünk enni. Ez pedig sokszor előfordult. Tőlünk nem nagy távolságra volt egy zárda, ahol jószívű apácák minden csütörtökön lángost osztottak az odasereglett árva gyerekeknek. A kaputól a zárdáig egyes sorokba kellett álljunk, és amikor ránk került a sor, adtak a kezünkbe egy darabot. Az én szegény néhai öcsém annyira gyenge volt, hogy nem bírt sorba állni, leült a járdát szegélyező fagyalbokrok tövébe, és várta, hogy neki is vigyek egyet. Hogy az apácák ne ismerjenek rám, először mindig a szakadt piros kockás ingemben álltam sorba, amit az egyháztól kaptam segélycsomagból, utána derékig levetkőzve újra sorba álltam, hogy az öcsémnek is vihessek. Igen ám, de egy napon felfigyelt erre egy testes apáca, és amikor sorra kerültem, a lángos helyett egy hatalmas pofont adott, mondván, már régen figyeli becstelenségemet. Hiába próbáltam magyarázni, hogy a tehetetlen öcsémnek viszem, nem hitte el, és végleg kitiltott az ingyenalamizsnáról. Mit tehettünk volna egyebet, elindultunk a piacra élelem után kutatni, ami inkább lopást jelentett. A város piacához érkezve, ahol a hegyes kontyú, jómódú hóstáti menyecskék kínálgatták portékáikat, nagy volt a szitkozódás, mert mint a haramiák, mi, a csapatokba verődött éhező, elhagyott gyermekek, úgy csaptunk rá az asztalon lévő szalonnára, tehéntúróra meg egyebekre. A piaci látogatások általában a zsandárok megjelenésével értek véget, s ilyenkor a csapatunk létszáma mindig egy-két taggal megcsappant, az elcsípett sorstársaink vagy a javítóintézetbe vagy árvaházba kerültek. Az én sorsom is az lett volna, ha a nagynéném nem vitt volna engem is el Kadácsba. Így árvaház helyett hála Istennek, végre meleg családi környezetbe kerültem. Szegény megboldogult nagynéném mindent megtett, hogy sebzett gyermeki lelkünket gyógyíthassa, bár szerény nyugdíjából alig-alig tengettük életünket. A sok hányattatásom folytán az elemi iskola osztályait is különböző helyeken végeztem: Kobátfalván, Nagykadácsban meg Kolozsváron. Az V–VII. osztályt Kobátfalván végeztem, iskolája a háború utáni időben az aránylag jól felszerelt oktatási intézmények közé tartozott, bentlakással, igényes tanítókkal. Már negyedik osztályos koromtól önként magamra vállaltam a férfimunkákat. Nyári vakációkban elszegődtem a falusi gazdákhoz napszámos munkákra. Elején hétvégeken csak egy-egy kenyér volt a bérem, később már pénzt is kaptam, de örültem mindennek, mert szegény nagynénémnek segíthettem a gondjain. Egy hétig azért jártam egy gazdához aratni, hogy adja ide a tehénfogatot tűzifahordáshoz, de a fát én is kellett kivágjam fejszével, s mindezt tízévesen. Már az erdőn elsötétedtem, amikor a szekeret megraktam. Néném sírva várt a faluvégén, de nem egyedül, mert hangos zokogására a fél falu odagyűlt, arra gondolva, hogy biztosan agyonütött egy kidöntött fa. Amikor a faluba érkezve, megláttam a rám várakozó tömeget, a néném iránti sajnálat mellett büszkének is éreztem magam, hogy mire voltam képes. Ettől kezdve már legényszámba vettem magam, ami arra ösztökélt, hogy kaszálni is megtanuljak. Falusi tanítóként is 70 éves koromig kaszáltam kézzel a juhaimnak, mert mindig fülembe csengett Benedek Elek apó bölcs megállapítása: Akinek nem nehéz a toll, annak könnyű a kasza is.