borús égbolt
Karácsonyi gondolatok
„Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé, az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen.” (Lk 2, 8-10)
E mozgalmas esztendő végén, karácsonyhoz közeledve szép és áldott élményekkel megrakottan vagy épp súlyos gondokat hordozva, feszült pörgés közepette telnek napjaink. Újra arra készülünk, hogy Jézus születésére emlékezzünk és ünnepeljünk, legyünk együtt a családdal, rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel. Az ünnep előtt viszont lépéseink felgyorsulnak, elvégzendő feladataink nyomasztanak, egyik helyről a másikra rohanunk, és hiányérzetünk támad, amit azzal remélünk orvosolni, hogy majd az ünnep csodálatos hangulatának adjuk át egész lényünket, szeretteink körében örvendezve megállunk a karácsonyfa mellett.
Mindennapjaink megszokott útjait járjuk. Morajló, zajtól hangos világunkban sokszor a saját hangunkat sem halljuk. Értetlenkedve bámulunk jobbra-balra, és magunktól vagy a mellettünk levőtől kérdezzük: mi ez az év végi lárma? Egyre többször fogalmazódik meg bennünk a csend, a nyugalom utáni igény. Környezetünk csillogóan pompázik, és feladatainkat idegesebben végezzük, ingerlékenyebbek, feszültebbek leszünk, pedig nyugalomra, csendre, békére vágyunk. Azt reméljük, hogy legalább karácsony ünnepén meg fogunk nyugodni, és felszabadultan énekeljük majd a karácsonyi dalokat. Reménykedünk, hogy ebben az évben majd meglátjuk a biztató betlehemi csillagot, találkozunk a napkeleti bölcsekkel vagy az egyszerű pásztorokkal, és megtaláljuk a bölcsőben fekvő gyermeket.
Keresztény testvéreim! Az evangélium leírása szerint az est leszálltával ott heverésztek a nyájuk mellett a pásztorok, beszélgettek, a magas, csillagos eget nézték. Ekkor jelentek meg az angyalok, és körülvette őket az Úrnak dicsősége. Ettől az őket átölelő ragyogástól megijednek, hisz szokatlan, ami velük történik, de félelmük eloszlik, amikor meghallják az égi üzenetet, és azonnal elindulnak az angyal által megjelölt helyre.
Milyen ritkán történik meg velünk az, hogy elcsendesedünk. Legtöbbször azt mondjuk, nincs időnk, hajt a feladat, a kötelesség, a munka. Pedig meg kell tudni állni, el kell tudni csendesedni. Mikor fogtad utoljára gyermeked, unokád vagy a melletted élő embertársad kezét? Mikor álltál meg csendben vagy emelted tekintetedet az ég felé? Csak úgy, szótlanul: nézzed az eget… Lássa és érezze a gyermek, a melletted élő, hogy képes vagy még csendben megállni, nem rohanni. Bizony ritkán tudjuk ezt megtenni. Hiányoznak a meghitt csendes percek, órák. Hírektől, történésektől, üzenetektől telített világban élünk, és körülöttünk mintha minden egybemosódna. Egyre kisebb lesz a szünet két egymást követő hang között. Nyugalomhiány és csendínség van. Túl sokan túl sok mindent akarunk. Túl sok lett a közlés, és túl kevés lett a figyelem. A mélységet felváltotta a szélesség. Ilyen körülmények között minden okunk megvan a csendsóvárgásra. Karácsonykor ez a vágy még fokozottabban él bennünk. „Csend, a csendre vágyom én, hogy hallható legyen, / ki vigaszt küld felém…” (Bródy János–Koncz Zsuzsa: A csend) – dúdoljuk a slágert magunkban, és várjuk, hogy a mi megnyugvásunk nélkül jöjjön mégis az angyal.
Ám az angyal benned van, meg kell őt találnod, és meg kell őt látnod, az Úr dicsősége most is körülragyog, körülvesz téged. Pusztán és tétlenül várni nem elég, hanem tenni kell érte! Veled és általad kell az Úrnak dicsősége a ma világában felragyogjon!
Isten megtartó fényének felragyogása volt a nagy hír kétezer évvel ezelőtt, és ez most is az örömüzenet: „Született néked Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában” (Lk 2,11). Jézus most is út, igazság és élet (Jn 14,6), aki világosságul jött e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben (Jn 12,46). Karácsony e világosság megtapasztalásának és meglátásának lehetőségét kínálja számunkra. Hiszen Jézus tanításának köszönhetően nem maradtunk sötétségben, hanem megtanultuk azt, hogy mi lehetünk a világ világossága, ha tudunk szeretni és szeretetben szolgálni. Ő tanított arra, hogy elég minden napnak a maga gondja, és ne aggodalmaskodással töltsük véges időnket. „Jertek el csupán ti magatok (…) és pihenjetek meg egy kevés ideig” (Mk 6,31) – szólt tanítványainak, és általuk hozzánk is ebben a zsúfolt és pörgő világban.
A csendben halljuk meg a szót, hogy „valaki hív, valaki vár, / valaki hang nélkül beszél (…) jöjj, a holnaptól ne félj, / majd csitul a szenvedély, / és győz a józan ész, / ha közel a hajnal, / hát engedd, hogy halljam a szót, / a békéltetőt, a vigasztalót, / és engedd, hogy érezzem én, / hogy van még kiút, és van még remény (Bródy János–Koncz Zsuzsa: A csend).
Karácsonykor vegyen igazi csend körül, és „ha a lelkünk egymáshoz ér, az adja az ünnep igazi értékét és melegét” (Simon András). A karácsonyi ünnep meghitt csendje tegyen képessé arra, hogy „olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét” (Selma Lagerlöf) a mában és a holnapokban is!
Áldott, békés karácsonyt adjon a jó Isten!
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök
.jpg)
