Egykor nyert csaták helyén kápolnát emeltek. A Tatárdombnál ez 1658-ban – ismerve az akkori s a rákövetkező időket, érthető módon – elmaradt. Kis híján örökre, hisz kötelező módon csak tragédiákról emlékezünk. S ha netán mégis győzelemről, akkor mintha nem lett volna vesztes fél. Köllő Miklós műépítész e történelmi mulasztás jóvátételi kísérletéről számol be. [dropcap]K[/dropcap]emény János fejedelem keserűen referál a korabeli helyzetről: mindegy, hogy ki a vesztes, mert a győztes kardmarkolatját úgyis drágakövekkel rakják ki Sztambulban. Emberpróbáló humor ez, Mikes Kelemen „úgy szeretem Rodostót, hogy soha el nem feledhetem Zágont” megfogalmazása hasonló. Bár a csata emlékére emlékoszlopot állítottak, és jószerivel fákat is ültettek, a napjainkra lepusztult hely üzeneteként nem az jön át, hogy anno, a tizenhetedik század közepén az itthon maradottaknak sikerült elhárítaniuk a nehézségeket. Ez a maga idején is akkora csoda volt, hogy csak legendával lehetett feloldani, Bákainéval, a titokzatos szárhegyi fekete asszonnyal, aki lehet, hogy Dózsa György felesége volt, s onnan hozta hadi tudományát. Ő megjósolta, majd halálából feltámadva vágtató lovon jött vissza segítségnek: fejben helyretenni a dolgokat, hogy kevesen is győzni lehet. S ma is hihetetlen, mint ahogy az is, hogy nem hisszük el, itthon maradva is tudunk boldogulni, főleg ha egyéni érdekeinken túl egymásért is hajlandóak vagyunk cselekedni, ha nemcsak a saját érdekeinket nézzük, de próbáljuk megérteni a másokét is, és tudatosan a közös jó lehetőségek mentén cselekszünk, még akkor is, ha pillanatnyilag számunkra kevesebb nyereséggel jár. Ma az emberek nem tatár fogságban, hanem a szükségesnek hitt pénz rabságában vannak hónapokig távol a családtól, majd az alatt a rövid idő alatt, amíg itthon vannak, próbálják pótolni a gyerekekkel, a családdal szemben az elmaradtakat, sokszor a bankkártya és a lelkiismeret lenullázásával. Vagy itthon látástól vakulásig dolgoznak, mert az ördög annyi sürgős munkát tud adni, hogy nem lehet észrevenni a lényegeset. Mindkét esetben meg tudom érteni a helyzetet, és ezért tartom nagyon jónak Csaba testvérnek a kiváló ötletét, hogy pozitívan élni meg az itthon maradást, a családok együtt maradását: a csata évfordulóját úgy ülni meg, hogy az a gyergyói családok ünnepe legyen. Mindazé, ami egykoron veszélybe került, és ami ma végveszélyben van. Látni azt, hogy vannak példák, amikor itthon is sikerül, és ha nehezebben is, de együtt a család, s este a munka végeztével meg lehet beszélni a nap során történteket, lehet mesét olvasni a gyerekeknek. S ezt ünnepeljük meg közösen. Az ünnepségre pedig évről évre többen gyűltek össze, s ahogy nőtt a rendezvény, megfogalmazódott az igény is: kell egy fedett oltár, ami színpad is tudna lenni. Erre kaptunk megrendelést Csaba testvértől. Divat ma a faépítészet, a fenntartható fejlődés értelmében. Sajnos, amire titkon vágyunk, a high-tech faépítészet, amit folyóiratok lapjain láthatunk, az speciális anyagokat, technikákat és magas költségvetést igényel: ez biztosan nem fenntartható nálunk, és főleg nem a Csaba testvér szárhegyi gyerekotthona szomszédságában. Biztosak voltunk abban, hogy nem drága pénzen felállított épület kell. Egyértelművé vált az erős szándék és akarat, hogy ez helyi anyagból és az itteni emberek tudásából épüljön meg, a szükségnek/szűkségnek megfelelően. Ne hivalkodásból, hanem szerénységből és alázatból, és ne a győztes értelmetlen erődemonstrációja legyen a vesztes fél rovására. Albert Sándor építésznek volt egy korábbi vázlatterve a helyszínre, egy huszársisak. Valahonnan innen indultunk el. Abban az időben katonai hagyományőrzőként a XVII. sz. viseletei fokozottan érdekeltek, így elég jól ismertem a múzeumokban, ábrázolásokon fennmaradt török, tatár, lengyel, moldvai, illetve magyar vérteket, sisakokat. Úgy próbáltam ezeket nézni, hogy mi a közös bennük? Így lett alapgondolat a markáns, hegyes sisak, és az egymásra csúszó lemezekből álló vért, ebből alakult a skicceken, maketten a szentély, hajó, torony, amihez kézenfekvő volt a kivitelező által felkínált, lamellás szerkezetű térháló. A szentély gondolatában, a sisakon túl ott vibrálnak középkori gótikus templomaink bordás boltozatai. A térhálót próbálgatva mintha láncszemes inget próbálna az ember, fölé jön a deszkamerevítés mint a lemezpáncél. Egy tömör torony ormótlanul nagy lett volna, így magát csak a szerkezetet akartuk megmutatni, feloldva azt a tájba az átláthatóság segítségével. A „torony” a kivitelezés során elmaradt, lényeges tanulságként, hogy a kevesebb az olykor több, és aminek nincs konkrét funkciója, az nem fog megépülni. Bár szerény eszközeink voltak és nem fértünk hozzá többhöz, maximálisan próbáltunk élni velük. A szerkezet vékony, de a vértekhez hasonló torzió erősséget ad neki. Az egymás szélét csípő deszkák a szerkezet ritmusán túl újabb vibrálást visznek a belsőbe. Kívülről a beszürkült zsindely révén, meg az áttöréseken beszüremlő táj segítségével szinte része környezetének, igazából semmi extra nincs rajta. De őszintére sikeredett, és nagy örömünkre a munkát a 2014-es bukaresti építészeti biennále zsűrije díjra jelölte. A tetején lévő keresztnek külön története van. Hisz az épület tetejére keresztet kell tenni. Ezt megszokásból fel is tettük. Aztán később bennebb került, a szentély tetejére, diszkrétebb helyre, és kisebb is lett. Ezáltal egyetemesebb a történet, s így lett a kevesebből ismét több: semmivel sem leszek kevesebb, ha az ellenfélnek is megadom a méltó tiszteletet. [gallery ids="4777,4778,4780,4781,4782,4783"]