Jó két héttel ezelőtt arról írtam, hogy a Nád utcában macskavész dühöng, s válaszul többen felajánlották macskájuk éppen születő kölykeit. De mit ad Isten? Néhány nappal az írás megjelenése után hazajött a macskánk. No, nem az utolsó, Tücsök, hanem Micu, a decemberben elcsavargott kandúr. Egyszerűen csak megállt néhány méternyire a kapunktól. Nevén szólítottuk, erre bejött az udvarra, s félénken nézett körül. Nagy örömünkben tejet töltöttünk neki, s nem győztünk csodálkozni azon, hogy fél év után felbukkant. Nem volt csapzott vagy leszerelt, csak egyszerűen éhes. Mohón fogyasztotta a Tücsöknek megvásárolt macskaeledelt, miközben mi méregettük, vajon biztos-e, hogy Micu az, de amikor elhelyezkedett kedvenc és megszokott helyén, a külső ablakpárkányon, eloszlottak a kétségeink. Másnapra minden félénksége elillant. Ugyanúgy kellett vigyáznom, mint korábban, hogy be ne surranjon a lábam mellett az ajtón, azt remélve, hogy majd egy szalonnabőrrel csalogatom ki, ugyanolyan szemtelen lett és ugyanolyan kedvesen dörgölőzik hozzám. Csakhogy, korábbi szokásával ellentétben, hébe-hóba, egy-egy napra eltűnik, vagyis teljesen úgy viselkedik, mint egy hím, amelynek két családja van… Feltételezem, hogy kandúrsága a magyarázat féléves távollétére is, s nem az újságcikk okozta váratlan felbukkanását. Mert ha netán kiderül, hogy a macskák Hargita Népét olvasnak, akkor lesz igazán meggyűlve a szöszünk: mihez kezdünk majd öt kandúrral?

Daczó Katalin