Kétféle programkínálat van, populáris (értsd „köznépnek való”) és magas kultúra. Olvasom, hogy városunkban jégre viszik a kultúrát. Ami valódi újítás, az a jégsportok kultúrába illesztése, úgymint jégtánc (jégbalett), jégszínház, mert nem csak a jégkorong székely sport. A csapatok adottak, a „sztepdansz” tagja korcsolyát köt, a Hóvirág átalakul Jégvirággá… Saját értelmezésemben a felső tízezer részére lenne színház, bel- és külföldi társulatoktól, operett, szimfonikus zene, a három tenor, opera a Milánói Scala és a New York-i Metropolitan előadásában, felváltva, és bár évente egyszer, de nem újévkor, a Bécsi Filharmonikusok vendégkoncertje L. Bernstein, Glauco Curiell, Herbert von Karajan vagy Ferencsik János vezényletével, esetleg Zubin Mehta vagy Roberto Benzi közreműködésével az élők közül. (Biztosan az önkormányzat megemeli az éves költségvetést.) S akkor „lássuk a medvét”, a köznép számára lenne mindenféle jeges előadás, szabadtéren, hogy az egész család ott lehessen, habár a régi öregek szerint volt nálunk egy Ember tragédiája előadás, de csak az Eszkimó rész, a 14. szín volt élethű, olyan hideg volt a színházban, Ádám és Éva pedig fügefalevél helyett lódenben üldögélt a „huncut” almafa alatt. Itt kéri az eszkimó „kevesb ember legyen s több fóka”, vagy melegebb legyen a teremben és több néző? Bár minden szombaton egy díszelőadás, a vendéglátói egységekből „összeverbuvált” ad hoc kórus előadná a Csipkés kombinét, a Rendes ember én már nem leszek című világslágereket, közkívánatra pedig az Egy százasnak ötven a fele című ősi népdalt. Ha sikerülne közönséget szerezni, legyen sok vígjáték és semmi „szomorú játék”, és jöhetne a János Vitéz, vagy a Háry János, esetleg a Cigánybáró, majd utána bár egy-egy fülbemászó dallam a Carmenből, a Torreádor-induló vagy az Ha én szeretlek, jól vigyázz… Az Előttünk az elődeink című kötetben a kolozsvári Opera 56-os igazgatója „megfejti” a közönség meghódításának titkát, bérletes előadások, a sok Rigoletto közben egy-egy Cigányszerelem, mert „aki egy operett kedvéért megvásárolt tíz bérleti előadást, az végigülte a Bartók-trilógiát, a több mint öt órát tartó Mesterdalnokok előadást, és ráébredt a számára új zenés műfaj szépségeire”. Ady Endre egyik szerelméhez írta: „De – talán – majd egyszer csalódva Fel fog zokogni jégszived S meg fogod bánni, nagyon bánni, Hogy jégre vittél engemet!...” Nem tudom, a könyvbemutatók, az író-olvasó találkozók mennyire tartoznak a művelődéshez, de mindig sikeresek, azt írók általában városkánk lakói vagy szülöttei, és nemcsak a rokonok, szomszédok, de az egykori tanítványok, osztálytársak, munkatársak, a művelődés támogatói is eljönnek, s nemcsak azért a pohár borért, hanem azért, mert rólunk van szó. A zenei anyanyelv kialakításához hozzátartozik a komoly, „nehéz” zene ismerete is. Nincs akkora színpad, ahol elférne a Száztagú cigányzenekar vagy a Philadelphiai Filharmonikusok teljes zenekara, esetleg a focipálya vagy a Szent István-templom melletti kis tér, de bárhol, egy étteremben lenne lehetőség, hogy egy-egy lelkes műkedvelő elhozza a Magyar operett aranykora CD-it, az Egy este az operában vagy az Aranyhangok c. válogatást, a teljes János Vitézt bakelit lemezen, a teljes Carment, és a dalok előtt pár szóban elmondja, mit kell tudni a mű szerzőjéről, koráról és mit akart a szerző az utókornak átadni a művel. A fenti céllal pár éve megjelent egy ügyes sorozat, A zeneszerzés klasszikusai címmel, többek között Csajkovszkij, Beethoven, Mozart, Chopin, Puccini műveit vonultatva fel. Írott szövegben részletes életrajz, a leghíresebb művek rövid tartalma, és mindezek CD-n. Minden estére egy szerző és a hallgató ennyivel többet ér. És a jóakaraton kívül csak egy CD- illetve DVD-lejátszó kell, egy erősítő és egy „békebeli” patefon. Szathmáry János, Gyergyószentmiklós