erős felhőzet
Járvány és fegyelem
Sokáig nem tudtam, hogy Ady Endre spanyolnáthában halt meg 1919. január 27-én. Nem tanították? Vagy nem figyeltem? Lógtam arról a szemináriumi előadásról? Sajátos önpusztító életmódjáról azonban komoly életrajzi adalékokkal szolgáltak a különböző tankönyvek és monográfiák. A jeles költőnek egy alkalommal még a kórházi kórlapját is láthattam egy tanulmány mellékleteként – Mózes Huba irodalomtörténész jóvoltából –, amely fizikai adottságait is rögzíti. Ez egy korábbi, kolozsvári történet.
Ady nem járt azelőtt Kolozsváron. Vonattal érkezett 1909. június 27-én, vasárnap a városba. Rá két napra, kedden, június 29-én esett át az általános állapotfelmérő vizsgálaton. Egyebek mellett ezt jegyzi fel a professzor: „7 éve luese volt, melyet 3 évig kezelt. Alkohol élvezetét nagy mértékben concedálja. 60-70 cigarettát szív naponta. Sokat éjjelezik. 2 éve veronállal él (…) Anaemiás. Lesoványodott. Tüdők szabadok. Szív normális (…) Hangulat: esékeny (…) Élénk ínreflexek”. Lechner Károly (1850–1922) híres klinikáján kezelték, illetve kezelték volna, ha engedi. Ekkor még csak harminckettedik évében járt, mondhatni krisztusi korban, híre azonban komoly volt, és megelőzte. A kórházi személyzet körében, a helyi művész- és újságíró-társadalomban egyaránt voltak barátai, rajongói, akik sokat tettek azért, hogy az „ellátás” – tulajdonképpen idegi kimerültség végett kereste fel a neves elmegyógyász intézetét – ne járjon az elvárt sikerrel. Az történt, hogy színészek és újságírók közé keveredvén – mivel nehezen viselte a kórházi fegyelmet – kisebb-nagyobb szünetek mellett ugyan, de továbbra is folytatta az egészségtelen életmódot. Városi kiruccanásokat, Püspökfürdőre és Váradra tett kirándulást is felidéznek a kortársak. Azért nem dobták ki az intézetből, mert tulajdonképpen fizetővendég volt, aki szerzett nyavalyáit szerette volna némiképp kordában tartani, vagy inkább tartatni, csakhogy hiányzott belőle a kellő fegyelem.
A későbbiekben kerülte, ha tehette, járt még egyszer a Kincses Városban; 1916. január 17. és 31. között – akkor sem túl kellemes ügyben és nem önszántából –, amikor behívatták a hadkiegészítő parancsnokságra, hiszen a közeli Csucsán volt az állandó lakása –, és intézkednie kellett saját hadkötelezettsége ügyében. Éjszakázásról ír az élettárs, hajnalig tartó kávéházi „beszélgetésekről”, egy párbajveszélyről is, de végül Ady megússza. Mindkettőt. A harminckilenc esztendős költőnek nem kellett bevonulnia. Hogy aztán melyik nap zajlott a katonaorvosok által végzett alkalmassági vizsgálat, mely órában, annak nem néztem most utána, nem tudom, hogy a másnaposság elég volt-e a felmentéshez, vagy volt eleve annyi „gyárilag” felhalmozott és krónikus betegsége, hogy simán alkalmatlannak minősítették. Ide merem írni, hogy volt. Lehetett bőven.
Akinek végzetes betegségéről tudtam, az a Nyugat nagy nemzedékének megkerülhetetlen hatású írónőjének, Kaffka Margitnak és fiának a sorsa. Őt 1918. december 1-én ragadta magával a halál, a gyermekét másnap. Ekkortájt hunyt el Karinthy Frigyes első felesége, Judik Etel is. Az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly király 1918–1919 telén kihevert még ugyan egy spanyolnátha-fertőzést, de két évre rá ő is a kór áldozata lett. Voltak azonban híres túlélők, akik a későbbiekben még jelentőset alkothattak: Kassák Lajos, Szilárd Leó, nemzetközi viszonylatban pedig Franklin D. Roosevelt és Woodrow Wilson amerikai elnökök, Greta Garbo és H. G. Wells.
A kevésbé híres vagy hírhedt felmenőknek köszönhető azonban, hogy mi most itt vagyunk. És az élet cseppet sem veszélytelen üzem. Mert jó lenne megmaradni. Az az érzésem – bár olyan kihívásokkal találkozom nap mint nap, amelyek képesek felülírni minden szabályt és beidegződést –, hogy léteznek azok az alapelvek, amelyeket már 1918-ban leírtak a közterekre kihelyezett szórólapokon: ne látogassunk olyan lakásokat, ahol a ragályos betegségben szenvedők tartózkodnak, lehetőleg tartsuk távol magunkat a tömeges összejövetelektől, csak a legnagyobb szükség esetén utazzunk tömegszállítási járműveken, óvakodjunk a testi közeledéstől, a kézfogástól (is), viseljünk szájmaszkot, vagy legalább tartsunk zsebkendőt köhögéskor és tüsszentéskor a szánk és az orrunk elé, öblögessünk szájfertőtlenítő szerrel és mossunk kezet, valahányszor kint járunk, és akkor is, ha idegen tárgyakat érintünk.
Ha együttműködünk, azt a saját érdekünkben tesszük, és segítünk a környezetünkben élőknek is. Megúszhatjuk. Akár a családok és a közösségek is összekovácsolódhatnak a bajban. Mert most nem a formabontó váteszek évadát éljük.
Simó Márton
