borús égbolt
enyhe eső
Itthon, hazait
Vettél ma már hazait? – teszi fel a kérdést hetente többször közösségi oldalán egy kedves ismerősöm. Véleményem szerint a kérdés cseppet sem tolakodó, akár úgy is lehet értelmezni, mint egyfajta felhívást a környezetünk értékeire, a körülöttünk élők tevékenységeire. Munkám során nyitott szemmel járva egyre inkább bizonyosságot nyer számomra az a tény, hogy szűkebb-tágabb környezetünkben minden megvan, amire szükségünk lehet. Egyre több termelő, kézműves, gazdálkodó és vállalkozó munkája által nemcsak az asztalunkra kerülő étel-ital lehet hazai, hanem egyre több szolgáltatás és termék is. Nem kell messzire utazni azért, hogy a legjobbat kapjuk, bár kétségkívül a tapasztalatszerzés szempontjából hasznos és inspiráló lehet a kitekintés.
Az alapvető probléma azonban évek óta ugyanaz: néhány lej különbségért még mindig az olcsóbb importárura „szavazunk”, nem tudatosítjuk, hogy a helyit vásárolva a befektetés hosszú távon megtérül, saját térségünk gazdasági megerősödése a mi személyes életünkben is érezhető lesz.
Kétségtelen, hogy a piaci verseny eléggé egyenetlen: egyik oldalon ott van az olcsó, előrecsomagolt, fagyasztott szalmakrumpli, a másik oldalon pedig a két kezünk munkájával megtermelt változat vagy a helyi kereskedőtől vásárolt pityóka, amit otthon meg kell hámozni, összevágni és megsütni, hogy az asztalra kerülhessen. A példa szélsőséges ugyan, de jól szemlélteti azt a gondolkodásmódot, ami mellett dönthetünk és döntünk is nap mint nap, amikor megvásároljuk/előállítjuk a napi betevőt.
A Vettél ma már hazait? kérdése más területeken is időszerű: nemcsak élelemből választhatjuk az itt megtermelt változatot, de saját művészeinket, kézműveseinket is ugyanúgy kötelességünk lenne megerősíteni abban a hitben, hogy szükség van a munkájukra, amelyet nem csak az ideérkező turisták értékelnek. Sokszor megtörténik ugyanis, hogy külföldi vendégeinknek „valami helyit” ajándékozunk szuvenírként, mi viszont továbbra is előnyben részesítjük a dobozos üdítőt és a lila tehénnel reklámozott csokoládét.
Talán kishitűség ez, talán a nyugati, jómódú élethez való vonzódás jele, de eléggé lassan váltunk szemléletet, ami – mily meglepő! – együtt jár egyfajta önismerettel is. Miben vagyunk jók, és hogyan lehetnénk még tehetségesebbek benne? Miképp tudnánk továbbvinni valamit abból az évszázados tudásból, amit nekünk hagytak elődeink, ajándékként? És végül, de nem utoljára: tudjuk-e mi magunk értékelni azt, aminek birtokában vagyunk, s büszkén megmutatni másoknak is?
Boncina-Székely Szidónia
_web.JPG)
