Moszkvából négyórás repülőút után, kora reggel érkeztünk az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosába, Taskentbe. Kiszállásunkkor már megcsapott bennünket a trópusi meleg, és a keleti tájak egyedülálló illata. Népes fogadóküldöttség várt minket Prilipko elvtárssal, az Üzsztrojtransz (Üzbég Építőipari Szállító Vállalat) vezetőjével az élen. A szokásos csók sem maradt el, majd elfoglaltuk szálláshelyünket, ezt követően elkezdődött a hivatalos program. Autóközlekedési vállalatokat látogattunk végig, megnéztük a szerelőbázist, s elbeszélgettünk a dolgozókkal. Egy Ikarus telepre is elvittek, s büszkén mutatták, hol gyártják a magyar buszokhoz az olcsó pótalkatrészeket. Viszonylag értettem a helyiek akcentusát, egy helyen viszont csődöt mondott tudásom. A helyi igazgató széles mosollyal, hosszasan beszélt, de egy árva szavát sem „fogtam”. Odafordultam moszkvai kísérőnkhöz, aki szép kiejtéssel tette a hallottakat számomra érthetővé. Attól viszont, hogy nem értem az elmondottakat, az igazgató lett ideges, hadarni kezdett, s mikor a „fordítómhoz” fordultam, ő is széttárta karját.
Nagyon élveztem az ottlétet, amikor gyapotföldek mellett vezetett utunk, kértem, hogy álljunk meg, s megsimogathattam az akkor érő selymes termést. A vendéglátók mindenütt kitettek magukért, kulináris különlegességekkel kényeztették a messziről jött vendégeket.
A régi Taskentbe is bepillanthattunk, mecsetekbe kukkantottunk be, végigjártuk a piacot, ahol hatalmas halmokban állt a méretes sárgadinnye, az arbuz. Elutazásunk előtt egy áruházba is elvittek „shoppingolni”, ott vettem egy biciklit kisfiamnak, magamat pedig egy méretes satuval örvendeztettem meg. Akkor még szerencsére más világ járta, nem dekázták ki a feladott csomagokat a repülőtéren. Nagyon sok ajándékot is kaptunk, általában népi kerámiával leptek meg minket, mi magyar borokkal viszonoztuk a figyelmességet.
A búcsúfogadást egy parkban tartották, egy tó közepén kialakított kis szigeten állították fel a legalább százszemélyes asztalt, amit megraktak minden földi jóval. Hatalmas, emeletes tálcákon sorakoztak a húsok, a töltött csemegék, savanyúságok, gyümölcsök és édes sütemények. Mindenki előtt egy jégbe hűtött vodkásüveg állt, más italt nem is láttam. Mivel a tolmácsolással voltam elfoglalva, a mellettem ülő ottani kolléga megkocogtatta a vállamat, s elkérte palackomat, mivel az övé már elfogyott. A jóember még csak spicces sem volt…
A véget nem érő tósztok igencsak megizzasztottak, minden magára valamit adó nacsalnyik szólni kívánt, én meg csak fordítottam-fordítottam. Magyar útitársaim javasolták, hogy mindegy mit mondok, csak mozogjon a szám. Legtöbbször a „barátság” és a „béke” szó hangzott el, az utóbbi azért is érdekes, mivel ebben az évben tartotta a Szovjetunió minden idők legnagyobb – Zapad–81néven elhíresült – hadgyakorlatát, ami Nyugaton igencsak „kiverte a biztosítékot”.
Hazaérve megírtuk a jelentéseket, kicsit kiszínezve az ottani „kemény” munkánkat. Nagyon sok ismerősöm – az akkori szeszkazán politikusról, Dobi Istvánról szóló – népszerű viccel nyaggatott: „Itt Taskent” (értsd: „Ittas kend?”).