„Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született.” Tamási Áron „Mit nekem te zordon Hortobágynak, Gémeskútas, délibábos tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek S képzetem sírjaid nem járja.” – Mondhatnám Petőfivel szabadon. Viszont: „Ott, ahol a hegyek alján a vadvirág virágzik, Madárdalos fenyves alján kakukk madár hallszik, Itt az én hazám. Voltak itt már tatárok, törökök, osztrákok, magyarok, németek, románok, oroszok, mi meg itt vagyunk több mint ezer éve. A feudális társadalom nem tudta jobbágysorba hajtani a székelyt. Egy kicsi mitugrász megpróbálta a kommunizmusnak nevezett valami alatt. Neki majdnem sikerült is. „A kommunizmus nem volt rossz azoknak, akiknek jó volt.” (Academia Caţavencu) Gondolom ezek azok, akik állandóan panaszkodnak, jelentgetnek, hogy a zászló, hogy a magyar szó, hogy ők kisebbségek a saját hazájukban. Hát én mi vagyok a saját hazámban, kérném tisztelettel? Aki pedig azt állítja, hogy itt nem élhet békességben a székelyektől, az vagy hazudik, vagy klinikai eset. Meglehet, egykoron a La Manche-csatorna sós habjai fogják nyaldosni Kína vagy Arábia partjait, ám akkor is ez itt az én hazám lesz, s az akkori csürhe nemcsak nekünk fogja kiabálni, hogy kifelé az országból. Persze tudom, sorsunk nem a futballpályákon dől el, de azt is tudom Macedón Nagy Sándortól, hogy a „hatalom sohasem jó, ha az, aki birtokolja, nem egy jóakaratú ember”. Ez idáig nem sok jót tapasztaltunk részéről. Azt mondja az elnök: Romániában nincs magyar kérdés. Nincs, mert mindig lesöprik az asztalról. A kisebbségi törvényjavaslatot pl. 25 éve söprik. Ezer évvel korábban első királyunk már arra oktatta fiát, fogadja szeretettel az idegeneket. Ment is az évszázadokon át, ezért van annyi Rottenbiller Csaba, Schwarzmüller Zsolt, Navracsics Levente, Draskovics Őrs, Albu Berci stb. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen van elég Socaci, Tocaci, Sabău, Silaghi, Fedeles, Fărcaş, a lényeg, hogy EMBER legyen a vendég. A 80 felettiek még emlékeznek, Trianon után is román prefektusa volt Csík vármegyének, neki is magyar felesége volt, intézte a megye ügyes-bajos dolgait, eszébe nem jutott zászlóügyekkel vagy magyar feliratokkal tölteni a drága idejét. Egy Pulică nevű rendőr sétált az utcán, ajtót, kaput sohasem zártunk, a biciklit sem kellett lelakatolni, de ha óvodából jövet rendetlenkedtem az utcán, otthon édesapám már tudta. 1940 után, a magyar világban már több rendőr volt, de azoknak sem akadt dolguk, amíg nem kezdték begyűjteni a zsidóságot a rendőrség udvarára. Akkor sem mi, mások bántottak minket. Osztálytársaim fele gyertya vagy petróleumlámpa fényénél írta a leckét, moziba eljártunk egyszer egy héten. Színházba, már az átkosban is csak akkor jártunk, ha meglátogatott a kolozsvári vagy marosvásárhelyi társulat. Operettszövegek átalakítva, nem volt Szép város Kolozsvár és nem járt piros-fehér-zöldben a Szamospart. Istenem, ha nekünk is lehetne saját színházunk – sóhajtoztunk. Ma egyetemi város vagyunk, van színtársulatunk és nem is akármilyen. Évadzáráskor a színészek megtapsolják a közönséget. Közben arra gondolok, vajon nem nekünk, a közönségnek kellene meghajolnunk ennyi szépség és tehetség előtt? Csodaszép Millenniumi istenházában magyarul dicsérhetjük az Urat, énekelhetjük világszép himnuszunkat. A mi levegőnk sohasem szennyezett, vízcsapunkból jéghideg, kristálytiszta víz folyik, s a megyeháza nagyórája délben nem valami csiricsárét üt, hanem azt, hogy Ó, én édes jó Istenem! Nem csoda, ha valaki valami miatt idelátogat, már nem is akaródzik hazamenni, sőt érkeznek a rokonok is. A nóta szerint is „Szebb ott az álom, szebben dalol a madár”. Idegenbe szakadt hazánkfiait gyötri a honvágy, van, aki visszajön – „midőn mely bölcsőd ringatá” – szülőföldjére. Kisétál a közeli erdőbe, megbámulja a fenyőket, amelyek itt a legszebbek, iszik a forrás hűs vizéből, hallgatja az ég madarait és sóhajtozik: bérces szép hazám. Nem szidja a csíki hideget, amely fittyet hány a globális felmelegedésre. Városunk közben épül-szépül, növekszik, sok pénz és munka eredménye. Rengeteg facsemetét ültettek, amelyeket azután erőtől duzzadó hős vandálok háborítatlanul kettétörnek. Festékkel rondítják a frissen meszelt falakat, zászlókat tépdesnek, és a tettes soha nem kerül kézre. Elvégre a demokrácia és a jog leckéjét megtanulni és felmondani képtelen államban élünk. Városunk gödrös utcáit évtizedek óta feltöltik kaviccsal. Ma már a kutya le kell hasaljon, ha be akar lesni a házak ablakán (Jegenyék utca). Autóval kiállni az utcára művészi manőver. A Fürdő utca lakói a síneken bukdácsolnak a rendszerváltás óta, mert az aluljárót hajléktalanok rondítják. Ez a város szégyenfoltja. Sok éve épült az idősek otthona és készül a Márton Áron püspök szobra. Cserében perlik vezetőinket a magyar feliratok, a székely lobogók és székely ízek miatt is. Mi védjük, őrizzük azt, ami a miénk. Sajnos, nem mindig sikerül. Ha magyar iskolát akarnánk visszajuttatni is jogos tulajdonosának, azért börtön jár. Nekem, gyomorbajos székelynek, nincs jogom az éltető, hazámban termő Bodoki és Málnási borvizeket inni, mert a bukaresti újgazdag rátette a kezét, és valószínűleg fehéregeret és tengeri malacot tenyészt a töltödékben. Nem panaszkodom. Nekem itt, amíg magyar elöljáróim vannak, sok örömben van részem. Mindent persze ők sem tudnak elintézni, különösen nem, ha vád alá helyezik őket, és időtlen időkig halogatják ügyüket. De itt van 1990 óta az Ezer Székely Leány ünnepe Csíksomlyón. Haáz Sándor székely gyermekei hirdetik hagyományainkat az egész világon. Brüsszelben szájtátva hallgatják, Bécsben első királyunk nevét viselő Székesegyházban a magyar himnuszt éneklik, Pozsonyban a Szózatot könnyezi a hallgatóság, én ugyanezt teszem a képernyő előtt. Tud-e így ünnepelni még egy náció az EU-ban? Aligha. Maroknyi székely, még a zászlódat is irigylik. Gyurcsány, Bajnai, Mesterházi, Szekeres, Szanyi, Burány, Gúr vagy Lendvai semmit nem tud rólad. Látják a zászlódat az Országházán lobogni, és csodálkoznak, milyen jól beszélsz magyarul. Ferenc pápa az angyal tanácsát idézi: „Ne tekints hátra!” Menj előre, ne csinálj úgy, mint Lót felesége, mert sóbálvánnyá változol, amikor minden mindegy lesz. Végül írásom elején idézett dal folytatásával zárnám soraimat: „Az utolsó kívánságom mindössze csak ennyi: Madárdalos fenyves alján adj helyet pihenni Bérces szép hazám.” Kopacz Zoltán, Csíkszereda