Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Legalább hetente egyszer találkozunk. Véletlenszerűen. Csíkszereda központi parkja körül szokott sétálni, és mivel a város már belefulladt az autókba, jó távol kell hagyni a Logant, ha feljövök Zsögödből ügyes-bajos dolgokat intézni. Mindig megkérdi: még írsz? Én is mindig visszakérdem: és te? Azután még szólunk néhány szót egymáshoz és mindketten megyünk tovább. Meg nem mondtam volna, hogy elhagyta már a nyolcvanat, hiszen a múló időnek meg van az a furcsa tulajdonsága, hogy akik régóta ismerik egymást, azoknál mintha megállna, vagy legalábbis ott rostokolna valamiféle sorompónál, miközben mi magunk átbújunk alatta. Márpedig amikor én megnyitottam a Hargita szerkesztőségének ajtaját, Ion Nete (1938) már ott dolgozott. Az 1968-as megyésítés két szerkesztőséget alapított, majd két esztendőre rá a magyar és román napilapot egy új épületbe, egy új nyomda szomszédságába költöztette. Fogalmam nincs, hogy milyen elvek alapján, de a román szerkesztőség a földszinten, a magyar pedig az első emeleten kapott helyet, miközben a másodikon Nagy P. Zoltán és Szakács V. Sándor, a két lap fotóriportere osztotta meg egymással a sötétkamrát, az előhívó és fixáló tálakat, a nagyítót és a szárítót. És ugyancsak a másodikon, a szűk folyosó jobboldalán ott tátongott a gyűlésterem, ahová néha összetereltek valamennyiünket. Ugyanazt az életet éltük, éjszakánként a nyomdában ugyanazt az ólomgőzös levegőt szívtuk, a különbség talán csak annyi volt, hogy a román szerkesztőségben dolgoztak magyarok, a magyarban pedig nem dolgoztak románok, a telexek pedig először a román szöveget kopogták le, utána a magyart. A rendszerváltás után megrepedt valami, és ezen a résen távoztak mindazok, akik úgy gondolták, hogy az etnikai civódás helyett inkább mással foglalkoznak. Ion Nete például irodalommal és azóta megjelentetett legalább féltucatnyi könyvet, közöttük olyant is, amelyben novellái két nyelven, románul is, magyarul is olvashatók. Nem szokványosak ezek az írások. Mintha a Bibliából fogantak volna, de mégsem. Mintha a mondatok lassú hömpölygésében, körkörösen, gyakran visszatérnének a kiindulópontra, mint egy ortodox szertartás. Mintha az emberi lét és nemlét örök kérdéseit feszegetnék. Mintha a gyermekkort idealizálnák és azon keseregnének, hogy miért kellett felnőni. Mintha az álom és ébrenlét határán fogantak volna. Mintha a cselekmény egy olyan képzeletbeli színhelyen bontakozna ki, amelyet Kafka, Borges vagy éppen Bodor Ádám gyúrt volna egybe. De tovább nincs mintha. A román kritikusok egyetértenek abban, hogy a Nete-szövegek: irodalom a javából. Csak nagy világhálós nyomozás után találtam rá, hol született. Pesceana község, Vâlcea megye. És miről híres a község? A honlapon több fotó is bemutatja: a polgármesternek van ott egy struccfarmja. De megjegyzik, még közéleti szerepvállalása előtt alapította. Meggyőződésem: ezután majd az irodalom is viszi a nevét. Mármint a községét. (Magyarul: Năstavnic keresztre feszítése.) Hargita Kiadó, Csíkszereda, 2001. Műszaki szerkesztő: Botár Emőke, borító: Nete Mariana

Székedi Ferenc