Manapság már szinte divat lett azt mondani, hogy a gyermekek úgymond „kockák” lettek, szabadidejük nagy részét a számítógépezés és a videojátékok töltik ki, a személyes kapcsolatok pedig háttérbe szorultak az életükben. Ez nagyjából igaz is, azonban véleményem szerint mégsem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek egyesek látják. Egyik délután sétálni mentem, majd leültem egy padra megpihenni. Amit ott, akkor láttam és hallottam, teljes mértékben meggyőzött, hogy nincs még veszve semmi, és bizony a gyermekek viselkedése kapcsán sem szabad általánosítani. Két gyermek egy focilabdával érkezett a mögöttem lévő tömbház egyik ablaka alá, gondosan letették a játékszert a frissen lenyírt fűre, majd egyikük olyasmit tett, amiről már azt hittem, hogy nem létezik manapság. Nem SMS-t, és nem is Facebook-üzenetet írt a barátjának, hanem – akárcsak mi hajdanán – odament az ablak alá és kiabálni kezdett: – Benceee! – a harmadik kiáltásra a függöny megmozdult, barátjuk kihajolt az ablakon, azonban bármennyire is kérlelték, nem akart eleget tenni a hívásnak, mondván, semmi kedve focizni. Fáradtságra, vizes fűre, amire csak lehetett mindenre hivatkozott, hogy ő biztos nem, és kész. – Felmegyek, s kiváglak számítógépestől – mondta kissé felbőszülve az egyik fiú, majd ígéretét betartva el is indult. Hozzávetőleg negyedóra telt el, és még mindig nem volt semmiféle mozgás, lent maradt barátjuk tekintete percenként fürkészte az ablakot. A fenti tárgyalás sikeresnek bizonyult, ugyanis egyszer csak ketten léptek ki a tömbház bejárati ajtaján, ráadásul az ablakon sem láttam egyetlen számítógép-alkatrészt sem kirepülni. Elindultak, a labda már a macskaköves járdán útjának indult, én pedig felálltam, utánuk néztem, és elmosolyodva csak ennyit mondtam magamban: „Így kell ezt, srácok!” Kertész László