Az emberi természet is olyan, mint az időjárás. Azaz kiszámíthatatlan. Pedig az ember – mert elhitették vele, hogy felsőrendű, gondolkodó lény, aki magas fokon műveli a tudományt, általa pedig akár a természetet is uralni tudja. S nem elég, hogy elhitették ezt vele, de a rászabadított – mit rászabadított?, inkább nyakába loccsintott! – közösségi média meg is erősítette ebben a hitében. Mert mindig olyan információt keres, ami megerősíti valamibe vetett hitét. Mert hát általában érdeklődési körének megfelelő tartalmakat követ, böngész, s egy-két próbálkozás után már a gép is azt adja, azt dobja ki neki. Most például itt van a tél. Februárt írunk. A tanultak szerint most kint hideg kellene legyen, bent meleg. A déli féltekén fordítva. Az empirikus tapasztalatokra épülő népi kultúra, az annak részét képező népdalokkal is ezt a sztereotípiát sugallja: „Télen hideg van, nyáron meleg van, télen zörög a szekér, nyáron…”. Tovább nem idézem. Tegnap lehavazott. A sípálya-üzemeltetők szerint hál’ istennek, a háza előtt havat lapátoló egyedülálló idős asszonyok szerint viszont elmaradhatott volna. S bár arasznyi hó hullott, sok köszönet nem volt benne, mert vizes volt, lucskos, nehéz volt eltakarítani – nem is nagyon igyekeztek vele a városban a gyalogátkelők, buszmegállók, parkolók környékén, szerencsére a nap közben tapasztalt felmelegedés sokat segített a hó egy részének eltün(tet)ésében. Tehát emberek vagyunk, zsörtölődünk, hogy decemberben s januárban miért nem havazott, s ha havazott is, miért nem eleget; februárban minek kellett havaznia, s ha már havazott, miért nincs hideg, s még hosszan lehetne folytatni a zsémbelődést, zsörtölődést. S hiába mondjuk, hogy bezzeg a mi időnkben (mikor?, ezelőtt hány évvel?) mekkora telek voltak!, s mennyi hó hullott!, s milyen rittyegő, csikorgó hidegek voltak!, mert ez csak akkor jut eszünkbe, amikor enyhe a tél, nincs hó stb. Ha nagy a hideg, nagy a hó, akkor meg az enyhe teleket sírjuk vissza a bezzeg a mi időnkben kezdetű monológgal… Tény, hogy a telek mind enyhébbek, de még van tél, van hó, s bár ott, ahol van, örvendjünk neki. Vagy ha melegen süt a nap, akkor annak kell örvendeni. Ne mindig arra vágyjunk, ami nincs, s aminek elérése, megvalósítása nem tőlünk függ. Még akkor sem, ha azt szeretnénk. A rossz történésekre – éppen a mindent uralni akaró természetünkből fakadóan – mindig van valami magyarázatunk. Nagyapáink „az atomot” szidták, most az „ötgé” a sláger, minden rossznak az oka, illetve azok, akik ki tudja miért, miért nem, minket akarnak ide-oda rángatni általa. Kétségtelenül, mi is rengeteg kárt tettünk, teszünk a természetben, ezáltal akár az időjárás alakulását is befolyásolva, de mindenért nem embertársaink okolhatók. A természet végzi a maga dolgát, nekünk nincs más tennivalónk, mint tudomásul venni és alkalmazkodni. Legyen szó hóesésről vagy kánikuláról. Visszatérve a zörgő szekeres népdalszövegre: az üres szekér jobban zörög, avagy az üres taliga nagyobb zajt csap. Így van az embernél is, minél üresebb a feje, annál nagyobb zajt csap maga körül, az érveket hangerővel helyettesíti. Vagy közösségi médiával… Sarány István