A kereszténység legnagyobb ünnepére Varga Máté, a Hagyományok Háza munkatársa néhány, kevésbé ismert tradíciót elevenít fel. [caption id="attachment_68056" align="aligncenter" width="640"] Kiszehajtás Ipolyhídvégen Forrás: Facebook[/caption] Húsvét nemcsak a kereszténység legnagyobb ünnepe, de egyben a tavasz kezdete is a népi világban. Az évezredek során ősi pogány, keresztény és helyi szokások találkoztak a hagyományokban. A húsvéti ünnepkör kitüntetett napja az ünnepet megelőző heti virágvasárnap. A nyelvterület északi részén, de Nógrádban és Hont vármegyében is régi hagyományai vannak a kiszehajtásnak. A szó eredetileg a böjti ételre, a búzakorpából erjesztett savanyúlevesre, ciberelevesre utal. A szalmabábút, amelyet sok helyen banyának is csúfolnak, a lányos házaknál öltöztetik fel menyecskének, mindenki ad hozzá valami göncöt. A lányok e maskarát „Haj ki kisze, haj ki” énekkel viszik végig a falun, s a település határában – miután levetkőztették - belökik a patakba, vízbe. Ezzel a téltől, betegségektől szabadul meg a kicehajtó közösség. Víz hiányában a bábura tűzhalál vár. Egyes falvakban ezután a lányok a villőnek nevezett, gyakran tojásokkal, pántlikákkal díszített fűzfaágakkal járták végig a falut. Ezt a villőzésnek nevezett zöldágazó szokást a tavasz, a meleg eljövetelének jelképeként is értelmezhetjük. A szokást Kodály Zoltán is feldolgozta. [caption id="attachment_68058" align="aligncenter" width="1000"] Győri hímestojtásvásár Fotó: CsermáK Zoltán[/caption] Nagypéntek hajnalának a rituális cselekedete a mosakodás. Végzői korán kelnek, elmennek a kúthoz, patakhoz tisztálkodni: ezáltal egész évben kerüli őket a betegség, a rontás. Erdélyben aranyosvíznek is nevezik a tisztálkodó vizet, máshol szótalanvíznek hívják, utalva a csendben végzett aktusra. Itt kapcsolódik össze a hit és a hagyomány, a szokás akkor váltja be a reményeket, ha pontosan, a generációról generációra öröklődöttek szerint végzik el. A húsvéthétfői, vízbevető hétfői locsolkodás közismert, de talán kevesebben tudnak a dunántúli „korbácsolásról”, „vesszőzésről”, melynek eszköze a több ágból font fűzfavessző, mogyorófavessző. A szlovák eredetű – számos helyen suprikálásnak, sibálásnak is nevezett - szokás szintén egészségvarázslást jelent, a betegséget verjük ki a másikból. Mai fejjel kissé furcsán hangzik, ha a verésért, vagy vízbevetésért is hímes tojás járt.  A magyarázat természetesen a hitvilágban, a közösségi jószándékban rejlik, hisz a „verőlegény” mindenképpen a „szenvedő” javát akarja. Csermák Zoltán