Hirdetés


Könyvtári előadás Csíkszentmártonban

Asszonysorsok a 20. századi székely falvakban

Sándor Edit a hajdani domokosi asszonyok életéről beszélt —   Fotó: Péter Ágnes

Előadást tartott pénteken a csíkszentmártoni Baka János Könyvtárban Sándor Edit csík­szent­domokosi könyvtáros. Az előadó néprajzi jellegű gyűjtését mutatta be, 20. századi székely – leginkább csíkszentdomokosi – családok életének mindennapjait tárta fel az asszonyok szempontjából. A gyűjtést 2013-ban kezdte, azóta is folyamatban van a kutatás.

Az előadást a Tivai Nagy Imre Társaság szervezte meg egy olyan kulturális programkör keretén belül, amelynek elsődleges célja irodalmi művek ismertetése a helyiek számára, de – amint a mostani példa is mutatja – néprajzi jellegű kutatásokat is bemutatnak. Sándor Edit csíkszentdomokosi könyvtáros helyi idős asszonyokat kérdezett arról, hogy milyen volt az életük régen. A hallgatóságnak természetesen nem volt újdonság minden egyes szó, hiszen nagymamáktól vagy dédnagymamáktól mindannyian ismertek ezt-azt az elődök életéből. A jelenlevők közül többen is elmondták, hogy Sándor Edit előadása ezeket az kedves, személyes emlékeket idézte fel, és egészítette ki újabb ismeretekkel. Asszonysorsok köré épült fel az előadás, hiszen a 20. században különösen nehéz életük volt a székely nőknek.
– A domokosi székelynek földje kevés volt, s az is rossz minőségű, de gyereke annál több – kezdte az előadást a könyvtáros.
Mint mondta, annak idején a szülésnek nem dátuma volt, hanem ideje: születtek a gyermekek télutón, aratáskor, Szent György napjakor, vetéskor. Olyan idősekről is tudunk, akik nem tudják, hogy pontosan mikor születtek, csak azt, hogy Szent Mihály napja körül. Orvos nem volt, bábasszonyok segítettek szüléskor, ők fogták ki a gyermekeket. Akkoriban pedig annyi gyerek volt, ahányat adott az Isten, s adott is bőven, olyan család is volt, ahol tizennyolc gyerek nőtt fel.
– A család a konyhában élte az életét, sokszor három generáció élt egymással. Amíg kicsik voltak a gyerekek, egy ágyban aludtak, fejtől s lábtól, aztán mire odakerült az idő, a nagyobb gyerekek igyekeztek kimenni a rakón – a sarjútároló helyén aludni. A bölcső a mosótekenyő volt, abban ringatták a babákat, és a babáknak is ugyanazt adták enni, amit a felnőttek ettek. Akkoriban a nagyobb gyereknek nem szabadott válogatnia. Ha nem tetszett reggelire a tejes puliszka, akkor félretették ebédre. Ha ebédkor sem kellett, akkor félretették vacsorára. Akkor aztán már olyan éhes volt a gyerek, hogy eszébe se jutott makacskodni, így megtanulta a leckét. Sok néni mesélte, hogy olyan fiatalon kezdte a fonást, hogy a guzsalyt alig tudta becsípni a lába közé. A kenyértészta-dagasztással is így voltak. Akkora volt a kislány, hogy kicsi széket kellett a lába alá tenni, hogy dagasztani tudjon, de neki kellett elvégeznie – számolt be a könyvtáros.
– A fiatal leányok, mikor már elég idősek voltak, mentek szolgálni. A székely leányok eljutottak Szatmár megyébe, Bukarestbe, Brassóba, Temesvárra, de akár Budapestre is. A brassói szászok nagyon szerették a csíki székely lányokat, mert szépek voltak, teherbírók és tiszták. Csütörtök délután volt a szolgálólányok kimenője, akkor találkozhattak egymással a város főterén. De a szolgálat is olyan volt, hogy jól telt, ha jó gazdánál volt, de keserves, ha rossz helyre került – jegyezte meg Sándor Edit.
A könyvtáros elmondta: akkoriban is megtörtént, hogy a fiatalok együtt éltek, de nem voltak házasok: ezt akkoriban úgy mondták, hogy a leány férjhez szökött. Elmesélte az egyik idős asszony történetét, aki férjhez szökött. Elszöktette a legény a leányt, kontyba rakták a leány haját, s akkor vette észre, hogy a koffer az ágy mellett volt. Kiderült, hogy a legényt másnap vitték katonának, a leány pedig maradt az anyósékkal.
Gyakran vont párhuzamot az akkori és a mostani sorsok között, elmondta például, hogy a férfiak akkor is elmentek otthonról hosszabb időre, fakitermelésen dolgozni, pénzt keresni, de otthon addig is meg kellett élni valamiből. Ilyenkor az asszonyra maradt minden. Fonni kellett, az állatokat elrendezni, mezei munkát elvégezni, gyermeket nevelni, ételt főzni, kenyeret dagasztani.
– Kérdem az egyik nénitől, hogy bírták ezt a sok munkát? A néni azt mondta nekem, hogy olyan vékonyak, szárazak voltak, mint a kisujjam, mégse gondoltak arra, hogy elmenjenek otthonról. Kibírták, dolgoztak, mindent Istennel kezdtek és végeztek: a kapun ki-be lépést, felkelést és lefekvést, szántást és vetést, kenyérszelést, egyszerűen mindent – zárta az előadást a könyvtáros.
Az előadás végén megszólaltak a nézők is, többen megosztották emlékeiket nagyszüleikről, dédnagyszüleikről. A résztvevők többsége nő volt, és akarva-akaratlanul többen is összehasonlították az akkori asszonysorsot a jelenlegivel, és az est végére mindannyian egyetértettek abban, hogy bizony-bizony nagyszüleink nyomába se érünk.

Kapcsolódó cikkek

Hirdetés